Mura-Dráva vízitúra

Mura-Dráva vízitúra 2009. 07.26-08.02.

Viszont az eredeti rajthelyünket – a szomszéd falut – Alsószemenyét hamar elértük. Igaznak bizonyult az információ, miszerint néhány száz méterre tud csak megállni a parttól a buszunk, onnan bizony cipekedni kell. Váratlan segítségre leltünk, ugyanis egy kis „puttonyos” autóval a helyi gazda levitte csomagjaink nagy részét a táborhelyünkre. Fogadtatásunkra megjelent a helyi menő szúnyogcsapat minden mozdítható tagja, ezért fogadj istenként mindenki a legkülönbözőbb márkájú riasztószereket fújta-kente magára. Sajnos a Mura vízébe menekülni előlük nem volt módunk, mert süppedős, sáros volt a partszakasz. Gyorsan felállítottuk sátrainkat, hogy legyen hova menni a vérszívók elől. Felszítottuk a táborhelyen még teljesen ki nem aludt tüzet is, zöld levelekkel füstölővé tettük. Felfedezőink jelentették, hogy a kánikula alól enyhet adó, nem túl könnyen megközelíthető partú bányatavak vannak közelünkben. Nosza felkerekedtünk és heveny pancsolással váltunk meg időlegesen vendégszerető szúnyogjainktól. A víz felső rétege langyos volt, alatta viszont jó hideg. A táborhelyen hosszú tanakodás után megszületett a hajóbeosztás, kinevezésre kerültek a kormányosok is. Ennek dacára fokozódott a feszültség, mert hajók híján nem tudtunk még rendesen elpakolni mindent.
Ez a kérdés is megoldódott másnap kora délelőtt. Megjöttek a hajók, leszedtük a trélerről őket, mindenki kedvére választhatott közülük. Nem volt probléma, jó állapotú hajókat kaptunk. Következett az evező, a mentőmellény, a hordó kiválasztása. A hajókat egy kicsit arrébb vittük vízre tenni egy szilárdabb partú szakaszra, ahol egy kis nyugalmas öböl biztosította, hogy vízre szállás után együtt tudjon maradni a csapat. Csak most, induláskor derült ki, hogy a vízre szállás bizonytalanságaitól elbátorodva eggyel kevesebben szállunk hajóba, át kell szervezni a csapatot. Összébb húztuk magunkat, több 4 személyes hajó is keletkezett, így az egyik teljesen feleslegessé is vált. Az átszervezések után aztán azért fél 11 körül elindultunk.
A Mura lendületesen, kb. 8 km/órás sebességgel folyott errefelé, kikötésre alkalmas helyek nem nagyon voltak. Azért találtunk kavicspadokat, ahol a nem túl meleg vízben le tudtuk hűteni magunkat. Aztán áteveztünk a Letenyét Goricával összekötő, az E71-es utat átvezető híd alatt jó nagyokat kurjongatva a visszhang miatt. A Tótszerdahelyhez közeli parton a Mura menti tekerés geoláda három pontjai is megtalálható. Az egyik a gémeskút elvén működő halászhálós halfogast bemutató rész, ezt éppen működtetés közben sikerült megnéznünk, de csak a vízről.
Apróbb-nagyobb kanyarok után a Murakeresztúrnál épült rácsos szerkezetű vasúti híd alatt suhantunk el. Kicsit besegítve a folyó sodrásának, a várt nehézség helyett kényelmesen teljesítettük a 38 km-es penzumot és délután 4 órára eljutottunk Őrtilosra.

Táborhelyünk igen kulturáltan kiépített helyen volt. Asztalok, padok, lenyírt fű, szeméttároló konténer, csapvíz a vasútállomáson. Nem maradhatott el a szokásos, más táborozásokkor már megszokott sátorverési hajcihő. Árnyék, legyen, sima legyen, füves legyen, ne legyen lapban, ahol összefolyhat a víz és ne legyen horkolós sátra közelében. A vonatok zaját sajnos minden sátorhely garantálta, ez alól nem volt kibúvó. És alig-alig volt szúnyog!

A krónikás megrögzött szenvedélyének hódolandó hosszú ujjú ingben, hosszú nadrágban, edzőcipőt öltve nekivágott az innen 3 km-re levő Zrínyi újvár földsáncait megkeresni. A legkönnyebb megközelítést a vasúti pálya adta, de nagyon kellett fülelni, nehogy elcsapjon a halkan száguldó vonat. Az egyik után indultam, odafelé nem jött újabb az egyvágányú pályán, csak visszafelé. A gps 60 métert mutatott, nem volt érdemes más utat keresni, bevágtam az erdőbe és az első gyanúsnak tűnő kidőlt fatörzs gyökerei között meg is lett a ládika (GcZrin). Aztán kerestem a vár maradványait, nem nagyon voltak ilyenek, csak a tájékoztató táblák és az emlékmű jelezte, hogy valahol itt lehetett. Vissza a vágányhoz már jelzett úton mentem, megtaláltam Belezna vasúti megállóhelyet is.
A táborhelyre érve kiderült, hogy kicsit szűkmarkúan mérte a vacsorát szállító a paprikás krumplit, így a kimaradók közé kerültem. Aztán hamar megjött az utánpótlás, jól belaktunk most már mindannyian. De lefekvéshez még korán volt, elindultunk felfedezni a falut, meg a GcOrt láda másik két pontját. Végig sétáltunk ésKatával a falun, a vége felé kellett felkapaszkodni egy jó meredek emelkedőn a Szent Mihály hegyre, ahol egy fesztungnak nevezett, a magyar szabadságharc emlékére a 100 éves évfordulón állított emlékműhöz értünk. Erről a magaslatról jól látszott a Mura és a Dráva összefolyása. Visszafelé már a gerincen vezető ösvényt választottuk és a vasút és a Dráva közé ékelődött horgásztóparti ládát már nem kerestük meg.
27-én reggel, amikor még pára ült a víz felett, elsiettem az Őrtilos ládát is megkeresni a pecató partjára, hamar meglett. 9-kor vízre szállás volt, hosszú napnak néztünk elébe, de már a Dráván! Megkértük a vízügyeseket Barcsra vivő kishajó kapitányát, hogy amíg letesszük a hajókat, addig kicsit álljon félre. Meg is tette, így nem kellett balesetveszélyes mutatványokat bemutatnunk. Aztán az első kavicspados fürdőhelyünkön integettünk nekik újra. Kacsázás, napozás, fürcsi következett kis pihenésül. Áthaladtunk a gyékényesi közúti-vasúti híd alatt jókat csujogatva.
Ez a nap majdnem teljesen horvát területen telt, mivel a trianoni béke-megállapodáskor is már egy korábbi felmérés eredményén alapult és nem pedig a mostani (de nem is az akkori) sodorvonalon volt. De a horvát kavicspad is ugyanolyan jó, mint a magyar – legalábbis fürdésre.
A hódító hódokról, Európa legnagyobb rágcsálóiról már Vízváron olvashattunk 47 km leevezése után azért kissé elfáradva, itt-ott izomfájdalmakra panaszkodva. Lazításként elindultunk a vízvári ládát megkeresni, de a mostoha körülményeket meglátva a többiek visszafordultak. Jól tették! Én meg nekivágtam a dzsungelnek. Szerencsére az ár levonultával már kicsit megszikkadt a part, így ki tudtam kerülni a vizenyős-süppedős részeket. Azért még így is maradt bőven „embertelen” akadály, melyet azért többszöri csiki-csuki után sikerült leküzdenem. Meglett az a fa, amelynek víz felőli oldalán volt eldugva a geoláda (GcViva). Gyors fényképezés és szúnyoginvázió után visszafelé az általam taposott nyomokon, illetve a GPS idefelé felvett „csiganyál”-án haladtam. A táborban szinte menet közben vetkőztem le és zsupsz, már benn is voltam a vízben!
Volt, aki felkanyarodott a faluba és a kocsma teraszán lazult, volt, aki tovább ment meglesni magát a Vízvárat. Ebből sajnos nem sok látnivaló akadt, legalábbis így a nyári burjánzás időszakában. Aztán voltak, aki 200 forintért lezuhanyoztak a faluban.
Este a hozatott vacsora elköltése után a társaság fáklyát gyújtott szúnyogűző olajjal feltöltve és gitár kísérettel múlatta az időt, meg sem látszott senkin a napi teljesítmény. Kedvencünk, a „Csigabiga ég a házad ideki” kezdetű opus többször is műsorra került. Hozzájárult komfortérzetünkhöz az is, hogy remek vacsorát (babgulyást?) kaptunk, melyet kocsival hoztak le nekünk a partra.

28-án reggel a vízre szállás után nem sokkal elborzadva „csodáltuk” meg azt a nagy-nagy fekete fémhengert melynek célját csak találgatni tudtuk, hiszen a part felé ajtaja nyílt, a végén meg kályhacső is volt. Néhány kilométer megtétele után Hersznye magasságában láthattuk a magaspart löszfalát benépesítő partifecske kolónia többsoros „fészkeit” (GcDrav jelszó nélküli megtalálásként). Aztán tovább haladva először láttunk nagyobb hajókat, éppen kavicskotrás folyt egy uszályba termelve. A váltó uszályt meg a part mellett éppen ürítették. Egy másik kotróhajónál éppen sikerült átslisszolnunk előre hajtott felsőtestekkel, mert csak ennyi hely volt a hajót kikötő kötél, meg a víz felszíne között.
Ezután légies gyaloghíd következett horvát területeket összekötendő. Éppen összekapaszkodva csurogtunk lefelé, így kényelmesen lehetett fotózni a belső hajók személyzetének. A két szélső hajó személyzete persze igazgatta a hajókat, hogy megfelelő irányban haladjunk. Hamarosan ki is kötöttünk persze, hiszen a levegő hőmérséklete ezekben a napokban tartósan 35 fok felett volt, éppen ekkor 37 Celziust mutatott a GPS kijelzője. Szóval hol dagonyáztunk sárfürdőt véve, mint a malacok, hol pedig kavics dűnén figyeltük meg a hullámos felszín kialakulását – persze sűrű mártózások közepette.
Barcs felett mintegy 5 km-rel ki kellett kötnünk mindenképpen. Hiszen itt a közelben került elhelyezésre a GcPart rövidítésű ládika. Amíg a társaság nagy része a homokpad előnyeit kóstolgatta, addig 4-5 elvetemült kesser a kicsit benőtt homokpadról egy keskeny, kis mélységű gázlónál kiment a szárazföldre, ahol egy nyárfa törzsében meglelte amit keresett. Visszafelé a váltakozóan homokos-iszapos felületen egyensúlyoztunk, hogy el ne süllyedjünk. Azért még nekünk is jutott persze a fürdésből!
Néhány perc alatt aztán leértünk Barcsra. Először a gabonatároló tornyokat pillantottuk meg, hiszen azok jól kimagasodtak. Utána a kikötő következett viszonylag kisebb hajókkal. A kikötő mögött látszott a vasútállomás is. A GPS műszer jelezte, hogy bizony itt van elrejtve a láda, de most nem kötöttünk, fontosabb volt a táborverés. Majd este, vacsora után.
A barcsi híd alatt nem sokkal kikötöttünk egy evezős klub területén szomszédban a szabad stranddal. A mutatós téglaépületben büfé működött és a zuhany vize is langyos volt. Estére meleg vizet is ígértek. Mi kell még egy 37 km-t evezett megfáradt vándornak? Kaja! A tisztálkodás és szomjoltás után felkerekedtünk, hogy étterembe(!!!) menjünk vacsorázni. Némi járda nélküli forgalmas közúti-körforgalmi gyaloglás után elértük az ominózus helyet. Némi nehézségek után helyet is foglaltunk, megrendeltük az előre megbeszélt menü mellé italainkat, majd a várakozást enyhítendő, csapatostul átvonultunk a szomszédos Penny Marketbe ezt-azt bevásárolni. Az étteremben a személyzet kissé kelletlen volt, a rántott szeletek klopfolása is túl jól sikerült (akadt a panír között egy kis hús is), nem sok borravaló termett nekik.
Katával úgy döntöttünk, hogy a 12 doboz nedűvel a kezünkben nem a legrövidebb utat választjuk, hanem a főutcán haladva elsétálunk a hajóállomásra ládázni. Minden ment is rendben a maga útján. Először jött a fagylalt, majd a mutatós házak, aztán a szebb napokat megértek, némi paneles rész is következett mielőtt elértük a vasútállomást. Mint tudjuk, ennek vízparti oldalában van a hajóállomás, néhány száz méterrel lejjebb meg a láda (GcHajo). Az oda- és továbbvezető út viakolorral kirakva, kényelmes séta- és bringaút. A súly egyre nehezebb volt, hiába tettem a szatyor füle alá zsebkendőt. Mutatós kis híd következett Nepomuki Szent János szobrával a hídfőn, a túloldalon meg mutatós toronnyal. De! Most a torony aljában egy dróthálós kapuféleség volt, rajta felirattal, hogy tovább menni tilos, kutyával őrzött terület. A helyi biciklisek elmondták, hogy menjünk vissza a vasútállomásra, azon keresztül tudunk csak a strandra eljutni. Elég cifra káromkodások jutottak eszembe ettől az információtól… Elég annyi erről, hogy ép bőrrel, de nem kis kockázattal jutottunk át ezen a szakaszon.

30-án a Barcsról történő indulás után nem sokkal újra kikötöttünk. Drávatamásiban a Duna-Dráva Nemzeti Parkról kaptunk Borián Györgytől igen szakavatott tájékoztatást a park munkájáról, szemléletéről. Majd az oktatási központból elsétáltunk arra a helyre, ahol a török időkből származó bödönhajókból álló híd maradványait találták meg búvárok.
A tájékoztató igen érdekes volt, azonban a hőség is nehezen viselhető el szárazföldi körülmények között. Mi következik ebből? Kiadós nagy fürdés! Azért valahogy csak-csak elértük az eddigi szakaszok távja felét kitevő, 19 km-re levő Szentborbást. Kibetonozott rámpa, gondosan nyírt füvű táborhelyre leltünk és még zuhanyzó is volt a DDNP vendégházánál! Török Zsuzsi remek bogrács-vacsorával vendégelt meg bennünket! Tejfölös-tárkonyos ragu készült, csak úgy faltuk, nehogy megkopjon a sok evezéstől a pocakunk.

31-én a 18 km-re levő Drávasztára volt a célunk. Itt már nem kavicsos, hanem homokos talajú zátonyokat találtunk, kezdett hasonlítani a fürdésünk a tengerparti beach-re. A folyó partjára merőleges kőgát mögött olyan jól fürödhető partszakaszok keletkeztek, melyek minden igényt kielégítettek. Jót lehetett úszni, volt vízmélység, nem volt nagy sodor, a parton napos és árnyas területek váltották egymást kinek-kinek igénye szerint. Előkerültek a klasszikus játékok is. Voltak, akiket betemettek, volt homokvár építő verseny a legkülönb technológiával. És lett lexebb homokvár díj kitüntetés is hatos holtversennyel. És folytatódott persze a sárpakolásos szépségfokozás is.

Drávasztára partjának elérésével újabb tájegységhez érkeztünk, az ország egyik legszegényebb területére, az Ormánságba. Az egyenletesen kiváló szervezésnek köszönhetően ma is részünk lehetett kulturálódásban. A partra rendelt lovas kocsi segítségével látogatást tettünk a 7 km-re fekvő Drávaiványiban. Itt a nyírségihez hasonló stílusban épült fa-kazettás mennyezetű református templomot kerestük fel. A nem túláradóan díszített templom mindannyiunk tetszését elnyerte.
Az a 8 fő, aki pedig nem fért fel a lovas kocsira, az a kísérő kisbusz segítségével felkereste a Zaláta közelében éppen hogy még látszó, de valaha szebb napokat megért 100 méter hosszú Sellye-Nasice helyi érdekű vasút hídjának pilléreit. A vasszerkezetet az idők során szép fokozatosan már ellopták róla. Az oda vezető ösvény még a régi töltésen, zúzottkő ágyazaton haladt, a helyszínen viszont embermagasságú csalános volt. Az ide vezető indítékot persze egy geoláda (Gc100m) képezte. Innen aztán e 8 fő is ellátogatott Drávaiványiba is.

Augusztus 1-én volt időnk holtágazni. A főmeder a 108-as km előtt levág egy kanyarulatot. A kettő között fekszik a János-sziget. A kiágazásnál tartottunk egy nagyobb fürdést lapos homokpadon. Élveztük a változatos fürdési lehetőségeket. A holtágba induláskor először a hajókat gyalog vezetve indultunk, mert hajóba ülés esetén az megfeneklett. Aztán a madárvilág került látókörünkbe, meg a jellegzetes ártéri erdőség. A főágba kiérve gyorsan áteveztünk a szembe partra fürdő szünetet beiktatni. Aztán hipp-hopp 17 km megtétele után máris Vejtihez értünk. Itt volt először a Tiszára emlékeztető olyan magaspart, ahonnan már fejeseket is lehetett ugrálni. Késő estig és reggeltől vízre szállásig folyt a gyakorlatozás. A szemben levő horvát parton még csábító kötélhintát is láttunk, az is rendesen igénybe volt véve!

2-án a reggeli csomagolás már a hazautazás napját idézte: ez sem kell már, azt is kidobhatjuk. Elfogyott a sör is. A következő szakaszra egy megállást tervezett Árpi. Szerencsére kettő lett belőle, mert a hőség csak nem adta alább. A homokot még várépítésre is használtuk, de már a hajó suvickolására is futott belőle. Aztán ez a 20 km is elfogyott, feltűnt a drávaszabolcsi híd, megérkeztünk. A kikötéssel, hajókiemelésekkel nem volt probléma, annál inkább a rekkenő hőséggel, ahol trélerre raktuk a hajókat. Amíg buszunk megérkezett, addig még megfürödtünk a közeli zuhanyzóban, összepakoltuk cuccainkat az utazásra, fagyiztunk, söröztünk. Kora este Pestre értünk, hamar szétszéledtünk. Ígértük, hogy fényképeket cserélünk, e-mailezünk egymásnak.

Hazaérve jó volt a saját ágyba lefeküdni, de a fülledt városban visszasírtuk a sátor szellősségét, a természet csendjét (Őrtilos vasútállomás, hajnali harangszó )

Jelzem, hogy szeptember 25-27-én az ZÖLDSPORT Egyesület tagjai számára többek között vetítési lehetőség lesz Bogácson! A többiek is megnézhetik a nyári élményekről készített képeket az év többi túráján készültekkel egyetemben november 19-én a Stadionok metrómegálló feletti ebédlőben!

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy hármasunk: az evezés, a fürdés, a madárcsodálat kitűnően működött. Néha (nem néha) ez kiegészült a szúnyog-utálattal.
Aki ide jelentkezett, az nem csalódott, azt kapta, amit várhatott. Úgy a körülményekben, mint a gondoskodásban. Nem nyafogott, nem hisztizett senki, a gyerekek is jól bírták a gyűrődést, jó társaságra leltek egymásban, a program a lehetőségekhez képest változatos volt, az időjárás talán kicsit túl jó is. Ezt ellensúlyozta a hideg víz. A táborhelyek ki voltak építve, nem volt különösebb gond a talajjal. Szemetes konténer, kiépített tűzrakó hely  mindenhol volt. Néhol akadt zuhanyozási lehetőség is, de ez már hab a tortán. A szúnyogoktól is azt kaptuk, amit vártunk, nem okoztak meglepetést. A kaja kitűnő szakácsnőnk szakavatott vezetésével mindig jól sikerült és elég is volt. A sör-üdítő ellátásra sem lehetett panasz. Külön dicsérendő a kísérő kocsink és vezetője, aki egyben biztosította az összeköttetést a Nemzeti Parkkal is, ha kellett bevásárolt, ha kellett eligazított bennünket. Volt mód arra is, hogy probléma esetén ki lehessen hagyni egy-egy napot az evezésben. Szórakoztatásunkról a Csigabiga Band gondoskodott önjelölt operaénekesek suttogókara segítségével.

Köszönöm Árpinak, a hajónk leányságának és mindenkinek hogy Veletek lehettem!

2009. augusztus 7.

Üdv    Gábor

Résztvevők:

1. Buzás Zsuzsa    11. Lesták Lea    22. Pásztor András
2. Simon Gyula    12. Lengyel Kristóf    23. Barócsi Orsolya
3. Simon Ádám    13. Havasi Nóra    24. Telek Tünde
4. Gartner Áron    14. Fejes Petra    25. Izsáki László
5. Gartner Dóra    15. Jankus József    26. Borger Adrián
6. Gartnerné Simon Ildikó    16. Pádár Éva    27. Bácsi Barna
7. Gartner Imre    17. Mátéka László    28. Bácsi Tibor
8. Szenthe Ildikó    18. Pletka László    29. Török Zsuzsa
9. Lesták Lóránd    19. Szenttornyai Mária    30. Benedek Katalin
10. Lesták Ferenc    20. Jankus Józsefné    31. Borsos Gábor
21. Szabó Árpád   




Fotókat még itt találhattok:

Szabó Árpi fotóalbum