Liptói-Tátra és Lengyel-Öt-tó - 2024. aug. 14-20.
- Részletek
- Szülőkategória: Beszámolók
- Módosítás: 2024. augusztus 27. kedd, 13:18
1. nap (08.14.)
A kora d.u. már Szlovákiában a Rohácsi-völgy aljában lévő nagy parkolóban találta 18 fős ZÖLDSPORT csapatunkat. Mindenki felmálházta a 4 napos cuccot, amire tudta – ki rollerre, ki huzi-toli kerekes kiskocsira, ki hagyományosan a saját hátára, majd nyakunkba vettük a 4 km hosszan emelkedő erdei utat a Tatliacova házhoz, mely a szállásunk funkcióját töltötte be. Némi nehézséget okozott a kerekes szerkezeteknek az út első, ösvényes (köves, fahidas, nagy köves emelkedős) szakasza, de ezt legyűrve aszfaltút mutatta az irányt. Kimelegedve értünk fel a házhoz, ahol beköltöztünk szobáinkba. Szállásunk kalandos mivolta abban nyilvánult meg, hogy a tetőtérben laktunk, ahol a rendkívül alacsony tetőzet és a minimalista hely legfeljebb is guggoló, kígyózó mozgást tett lehetővé testünk számára. De megugrottuk ezt is, ahogy azt is elfogadtuk, hogy rossz helyen parkoltunk le a kocsikkal, így újra le kell menni és átpakolni máshová… Így ma sikerült 3x caplatnunk a sohavégetnemérős aszfaltúton – megvolt a bemelegítés.
2. nap (08.15.)
Az időjárás-előrejelzés ígért némi esőt d.u.-ra, így az esőkabát, esőgatya alaptartozékként került a túrazsákba. Reggelizés után nyakunkba vettük a Rohácsi-völgyet, hogy azon felcaplassunk a Smutné Sedlo-hoz (Szomorú-nyereg), majd bejárjuk a szállásunkat rejtő völgyet karéjként körbeölelő hegygerinc egy részét. Ketten a nyereg után kicsivel visszafordultak, mert már itt elkezdett bevadulni a gerinc: élesedett, sziklásodott – gyönyörödött… A Try kopi, azaz Három-csúcs már rejtett láncos, kalandos szakaszokat. Mindvégig pazar hegyi panoráma kellette magát minden irányban, a völgyben pedig felsejlettek a szép tengerszemek: a Rohácsi-tavak. Sajnos azt is észre kellett vennünk, hogy setét fellegek gyülekeznek, majd egy dörgés is elhangzott. Felvettük hát esőcuccunkat, és vártuk az elkerülhetetlent. Jött is, de szerencsénkre nem volt brutál intenzív vagy hosszú, hanem pont kibírható. Közben Gábor úgy döntött, uncsi ez így, meg mennyivel nagyobb buli lehet nem saját lábon lejönni a hegyről, így inkább kicsúszott, és kifordította a bokáját… Na jó, vicceltem, legalábbis a mondat elejével: Gábor sajnos valóban megcsúszott, és elég nagy fájdalom jelentkezett a bokájában ahhoz, hogy utána már csak sok pihenővel, és óvó kezeink és szemeink között tudjon továbbimbolyogni. Közben megjártuk a Hrubá kopa nevű csúcsot is (2166 m), majd a Banikovot (2178 m), mai túránk legmagasabb csúcsát. 2,6 km-t tettünk meg ma ezen a gyönyörű gerincen. A Banikov-nyerget elérve Gábor érezte, hogy nem bírja már a bokája tovább, a leereszkedést a völgyben a házhoz, és Judit gyönyörű angolsággal telefonon hívott segítséget. A mentőhelikopterre nem is kellett sokat várnunk: a mentőst leeresztették kötélen, és amíg megvizsgálta Gábort, és sínbe tette a lábát, a gép a közelben körözött. Ahogy a mentős jelzett, jött a gép újra, leeresztette a kötelet, majd mindkettejüket felemelve elrepült… Gábor ilyen stílusosan távozott a hegyről. Mi a hagyományos, „saját lábas” módszer mellett döntöttünk, és újabb 1 fővel megfogyatkozva elhagytuk a gerincet, és a Spálená dolina nevű völgyön ereszkedtünk le. Miközben vad áfonyázást csaptunk, elértük a fahatárt, és eredeti hegyi fenyőerdőben haladtunk (a mohák, fenyők és áfonyák között). Megcsodáltunk egy vízesést, majd a tegnapi aszfaltutat elérve változatos fáradtsági fokban érünk vissza a szálláshoz.
3. nap (08.16.)
Ezen a napon kettészakadt a csapatunk. Akiknek kis testét a tegnapi vad túra túlzottan megviselte, azok elmentek egy lájtosabb körre a szép Rohácsi-tavak felé. Akik viszont ma is gerincélményre vágyódtak, azok megindultak a háztól a zöld jelzésen, és viszonylag hama’ elérték a Zabrat nyerget. Itt már látszott, hogy ma leszünk egy páran a hegyen. A Rakon csúcson (1879 m) elértük a lengyel-szlovák határt, és utána ennek mentén haladtunk tovább a Volovecre (2064 m). Az ide vezető út messziről kiépített lépcsősornak tűnt, közelről azonban látszott, hogy erózió elleni fakereteket helyeztek az ösvényre, némileg megnehezítve ezzel a lépéseinket. A Volovecen megtartottuk étkezőszünetünket (közben valami kis hegyi madárkát is etetni próbáltunk, aki bátran néhány méterre tőlünk sétálgatott), majd indultunk elébe a mai nap legnehezebbnek ígérkező szakaszához: a Rohács előtti láncos részhez. Aki olvasott róla cikket, vagy akinek meséltek róla, az némi aggódással vegyes izgalommal várta, milyen is lesz. Nos, meglátásom szerint ritka pazar volt!! A szuper hegyi mászóka esetenként minimális lánchasználattal is abszolválható, ha jól tapad az ember cipője a köveken. Egy kritikusabb rész volt, ahol egy meredély felett kellett átoldalazni, de mind ügyesen abszolváltuk, és aztán élveztük a csúcsélményt (2088 m) és a szemeinket ingerlő hegyi panorámát. Elértük aztán a mai nap legmagasabb csúcsát, a Placilivo-t (2125 m), ahol kicsit elidőztünk. Innen a tegnapról más ismert Smutné sedlo-hoz (Szomorú-nyereg) értünk, és a gerincet elhagyva leereszkedtünk a völgy felé. Még tettünk egy kitérőt az első Rohácsi-tóig, ahol csupasz lábat lógattunk a meglepően nem hideg, szép áttetsző, kacsákkal dúsított tengerszemben – tengered-magunkkal egyetemben… A hely holmi strandra emlékeztetett, annyi különbséggel, hogy senki nem úszott. Visszasétáltunk aztán a házig.
4. nap (08.17.)
Ma ki kellett költöznünk a házból. Ezt nehezítendő iszonyú borús, „lóg az eső lába”-idő volt. A lebatyuzás többféleképp történt: néhányan a lenti parkolóig a 4 km-es aszfaltúton közlekedő „kisvonattal” utaztak, mások gyalogvást mentek le. Amikor mi pont indulásra készen álltunk, leszakadt az ég…. Na akkor kicsit még odázzuk. De már el kell indulni… Akkor esőkabát, esőgatya és esőhuzat fel, és indulás. Legalább nem szakadt, csak úgy viselhetően esett. Végül sikerült mindannyiunkat összegereblyézni, és elindultunk Zakopane, a következő szállásunk felé. Útközben leparkoltunk a Csorba-tónál, hogy egy túrát tegyünk az eső fenyegetőzése ellenére is. Így is lett: átvágtuk magunkat az iszonyatos tömegen, és a Csorba-tótól feltúráztunk a magistralén a Poprádi-tóhoz, majd több részre osztódtunk. Körbesétáltuk ezt a szép tavat, majd megnéztük a szimbolikus temetőt, mely érdekes, és a maga nemében – úgy gondolom – szép látvány. Eztán ki-ki ment, amerre látott, a lényeg, hogy a Csorba-tónál lévő parkolónál újra találkozzunk. Siker! Kocsiba vágtuk magunkat, és most már végképp irány Zakopáne, a szállásunk. Késő délután be is fészkeltük magunkat a modern, 3 szintes házba. Már csak egy Lidl-s bevásárlás volt hátra (a másik ötvenmillió embertársunkkal együtt…), aztán egy autómentés, és vége is volt a napnak.
5. nap (08.18.)
Az időjárás-előrejelzés tragikus volt, és amúgy is vállalhatatlan, így lassan úgy voltunk vele, hogy nem is nézzük… Mai túránk kiindulópontját autóval közelítettük, majd egy random udvarban leparkoltunk, hagyva, hogy a „törölközős pörgettyűs” módszert alkalmazó találékony parkolósfiúk becsaljanak minket. Olcsóbbért, mint a kinézett parkolóba. Ma Kuznicéből tettünk egy kört, a túra végpontját a csodaszépséges Fekete-tó jelentette. Miután megvettük a belépőjegyet a nemzeti parkba, a sárga völgyi úton haladtunk fel. Lassan egyre nagyobb tömegbe verődve túráztunk. Ma is egy túl népszerű útvonalon jártunk… A Murowec házat elérve már kész Deák-tér élmény volt, embermennyiség tekintetében. Itt megálltunk fogyasztani ezt-azt, majd irány tovább a tóhoz. A Fekete-tó bámulatosan gyönyörű (főleg ha nincs ott ember…) áttetsző vizével, annak halk csacsogásával, és főként a körülötte magasodó hegygerincekkel. Árpi a Sas-útról mesélt… Végigsétáltunk a tó mellett, több perspektívából megcsodálva azt, majd indultunk vissza. Lefelé a kék úton haladtunk. A városba leérve nem mindenki ment egyből haza, volt, aki elkezdte Zakopánét felderíteni, s volt, aki ebben csupán a legközelebbi étteremben elfogyasztott lime-os alkoholmentes sörig jutott. A szállásra visszaérve jól esett a tökéletes gyepre kicsapni a pokrócot, és a random pikniktárssá szegődött helyi cicával élvezni a pihenést…
6. nap (08.19.)
Mára egy kisebb túra került terítékre, időt és teret hagyva ezáltal Zakopáne esetleges nagyobb mértékű górcső alá vételének, vagy a pihenésnek. Gyalog indultunk el a háztól, legelőször is megcsodálva a közeli kis fából készült szép kápolna-galériát. Ehte helyi építmény, autentik. Ma is vettünk belépőjegyet a nemzeti parkba, majd a zöld úton indultunk. Eleinte nem volt különösebben látványos ez a szakasz, de aztán elképesztő meredekségével kivívta figyelmünket, mielőtt egy csúcsban állapodott volna meg (Wielki Kopieniec 1328 m). Kifújtuk magunkat, és megtekintettük a nem túl magas, de azért látványos körpanorámát. Zolitól és Ilditől búcsút véve (akik továbbhaladva fejezték be a kört) visszafelé indultunk, majd egy réten megálltunk kicsit enni, beszélgetni, fotózni a gyönyörű vadvízi patakot. A Nosal csúcsra (1205 m) még egy kemény menet várt ránk, majd onnan le talán még keményebb (itt hangzott el a „nem is tudtam, hogy te ilyen szadista vagy, Andris…” mondat), de mindenki ügyesen megugrotta. Sziklák, mászóka, nagy lépések, temérdek embertárs…. Kuznicén átmasírozva Zakopane központja felé törtünk, hogy megkeressük a piacot, ahol elvileg ezerféle fincsi sajtot kapni. Végigcaplattunk a végtelenített sétálóutcán, és néhányunknak a bele is lógott… Ez a sétálóutcai menet szinte fárasztóbb volt, mint a hegyi túrák. (Nekem mindenképp.) A piacot meglelve elköszöntünk egymástól, mi kóstoltunk áfonyalekváros sült sajtot, majd vettünk egy vegyes sajtos csomagot is. Aztán megkerestük a megfelelő buszmegállót, és egy zakopanei heringjárattal értük el a szállásunkat. A pokrócot ma is kicsaptuk a tökély gyöpre, de heverészni nem sok idő maradt: részben menteni kellett menni eső elől néhány társunkat kocsival, részben leszakadt az ég és a házba kergetett minket…
7. nap (08.20.)
Túraigénnyel a mai napra már alig tolongott valaki, ellenben időben hazaérni vágytak a legtöbben, így már reggel elköszöntünk egymástól, és ki-ki „saját zsírján” hazautazott.
Fantasztikus szép helyeken túráztunk, öröm volt majd’ minden perce!