Szekszárdi- és Geresdi-dombság, kerékpártúra

Részletek

Szülőkategória: Beszámolók

Módosítás: 2014. november 11. kedd, 16:59

A pünkösdi Balaton körüli kerékpártúra után egy héttel került sor erre a barangolásra. Míg az előző túra tulajdonképpen kiépített utakon vezetett, addig most a hangsúly inkább a turista utakon volt. Az általános fizikai erőnlétet javító és kulturális ismeretbővítő szabadidő eltöltésen túl konkrétan a túra szervezése a Dél-Dunántúli Rockenbauer Pál Kéktúra részemről történő befejezése és az erre az útvonalra felfűzhető geoládák megkeresése volt a célunk.

Szekszárdon hagytuk kocsijainkat a Volán buszpályaudvar közelében. Onnan kapaszkodtunk fel a város közepén felfelé. Ismerősként üdvözöltük a helyeket, néhány éve jártunk már erre egy gemenci látogatás alkalmával. Hamarosan elértük a Remete kápolna alatti forrást, illetve a bekerített, bezárt (?) kápolnát.

További emelkedő következett nem igazán kerékpáros-barát terméskő úton.

Első defektünk is itt következett be. A Kéken haladtunk, kis őz kapott fel előttünk. A Szarvas-szurdoknál lefelé is le kellett szállnunk a nyeregből! Az Éles-hegyhátnál szép kis gerincen vezetett utunk.

Kis gyalogos kitérő az itt eldugott ládához, majd következett a kétnapos túra legkritikusabb szakasza, leereszkedtünk a sárga jelzésen a Tót-völgyben. Mintegy másfél kilométeren keresztül a legragadósabb sárban toltuk, húztuk, vontuk, cipeltük kerékpárjainkat. Különféle taktikát követtünk. Volt, aki eleinte türelmesen, számtalanszor kipucolta a gépét, más felkapta, valakik az erdő fái között kockáztatták a defektet, én például a híg sárban toltam a gépet néha-néha lerugdosva róla a sárcsomagot. Mivel itt nem maradhattunk, csak ez motivált bennünket abban, hogy kiszabaduljunk. Szerencsére tudtuk, hogy nem messze van a megváltó aszfaltos út.

Leérve meg voltunk elégedve magunkkal, hogy nem kezdtünk el hisztizni a sár közepén. Kicsit kiszabadítottuk a gépeket, majd óvatosan fékezgetve lakott területre értünk. Egy udvarban levő slag láttán próbáltuk felismerhetővé, biztonságosan fékezhetővé tenni járműveinket.

A Strázsa-hegy aljában értük el a Bajára vezető 56-os utat, mely vízszintes vezetése nem sokáig tartott.
A Görög-szőlőben kitartóan emelkedő aszfaltúton, tűző napsütésben, 30 fok körüli hőmérsékleten és jókora páratartalom mellett már remegő lábakkal értük el a Sárközre néző, gyönyörű panoráma-helyen fekvő Mausz kápolnát. Sajnos a felállított hordó-borozó zárva volt Rövid ládakeresés után indultunk volna tovább, de bekövetkezett a második defekt is. A szerelés után jó svunggal értük el Szálkát, ahol az első fogadóban levest ebédeltünk és finom hideg sörünket költöttük el. A nevezetes szálkai bika szobránál leolvastuk amit kell,

majd a víztározótól erdei tekeréssel értük el a jól benőtt Szarvas-kutat. A ládát az esős idő utáni csúszással fenyegető felhívás dacára csak-csak megkerestük!
Füves réten tértünk vissza a víztározóhoz és folytattuk az utat újra csak felfelé, hogy átkeljünk a Szekszárdi-dombság gerincén Grábóc felé a Kéken. Lefelé a görögkeleti kolostor és templom ládikája hamar meglett. Ezután tíz perccel öt előtt értük el az ötig nyitva tartó templomot. Szerencsénkre bejutottunk és még tartalmas előadásban is részünk lehetett az itteni építmények és a közösség történetéről. De elfelejtettünk bélyegezni, visszakapaszkodni meg nem nagyon akarózott, ezért a kocsma-boltban találtuk meg a Kéktúra bélyegzőt.

Heveny uzsonna és sörözés következett. A faluból kifelé hajtva egy kétlovas kocsi elszabadulásának voltunk szemtanúi. Erősebb idegzetű társaink megvárták a fejleményeket, mindkét ló felállt, miután elvágták a kocsihoz kötő szíjaikat.
Lankásan ereszkedtünk a Mély-völgy aszfaltján. Mőcsény után megint emelkedő következett, majd kisebb kitérővel meglett a Szálka-tó partjához közel telepített ládika is. Aztán már nem volt megállás, mert el kellett érnünk Mórágyra, a szállásunkra. A Lajvár-patak és a vasút vonalát követve Palatinca és Kismórágy jött. Olybá tűnt, hogy sose érünk oda. De aztán előbb elértük a falu szélét, majd a közepét, és persze meredeken felfelé, tolva értük el a Zsuzsa vendégházat. Jó csirkeragut és friss pogácsát vacsoráztunk, de hiányzott még a szomjoltás. Kevertünk ugyan limonádét, de azért le kellett gurulnunk a kocsmába sörözni és a mórágyi gránit ládához is. Kicsit magunkhoz térve újból felkapaszkodtunk szállásunkra. Andris jóvoltából az otthon maradottaknak küldtünk néhány elborzasztó képet e-mailen, aztán szépen sorban lefeküdtünk.
Másnap kiadós reggelit költöttünk el és még szendvicseket is készítettünk háziasszonyunk jóvoltából.

Aztán a bevált szokásokon nem változtatva felfelé, tolva kezdtük a napot a sárga jelzésen, de már a Geresdi-dombság fennsíkjára hatolva. Persze ahogy minden felfelé után, ez után is jött a lefelé. Behúzott fékekkel ereszkedtünk Bátaapáti határába.

Itt a Nemzeti Radioaktív Hulladéktemetőhöz vezető aszfaltútra bukkantunk (a térkép ezt nem jelzi, annyira új építésű). Modern főépület szögesdróttal körülvéve. Tovább mellette már murván, de még felfelé értük el a két bánya-bejáratot és nem messze a ládát, mely egy fa odújában vízben úszva rendesen elázott.
Bátaapáti következett, szépen kicsípett falu, valószínűleg a temetőépítés engedélye fejében rendesen rendbetett közterekkel, sugárzást kijelzővel, magyar-német nyelvű templom felirattal. Rövid bélyegzés és üdítés után a csak tízméteres emelkedő reményében köves úton eltekertünk a volt üveghuta apropóján nemrég emelt haranglábhoz. Kis pihi után aztán vissza Bátaapátiba.

Innen a sárgán felkapaszkodtunk a gerincre, majd némi tétovázás után elértük Zsibrik halastavát. Az igen kis település völgyben fekszik, túlmentünk rajta a tó partján, és a régi vasút töltésén megleltük a magyar geocaching közösség által elrejtett 2000. geoládát.

A kis kitérő után visszamentünk a halastóhoz, majd a jelzett, de alig járt ösvényen, a Nagy-réten vezetett utunk. Barikák bégettek, vadászó madarak és nádasok váltották egymást. Aztán jött az Ótemplomi-lapos és az Eszter-pusztai templomrom már Baranya megye területén. Így értünk be a németajkú Ófaluba. Kora délután lévén mindkét kocsma zárva találtatott, de az egyikbe hátulról kerülve szerencsénkre bejutottunk. Eloltottuk éhünket-szomjunkat, majd a falu határában jó kilátás reményében dzsindzsában felkapaszkodva találtuk meg az ide rejtett ládikát.

Rövid erdei földúton hamar elértük a Fő-völgyi vadászkunyhót és az ide vezető aszfaltozott erdészeti utat. Megváltás, gondoltuk, de a térképre rajzolt szerpentin nem sok jóval kecsegtetett, még aszfalton sem. Bizony-bizony hosszan, kitartóan, több kilométeren elnyúló emelkedő következett a Vörös-hegy lábánál levő parkolóig. 600 méteres kitérővel elértük a közigazgatásilag Apátvarasdhoz tartozó néhány házat. A Kéktúra bélyegzője sajnos nem volt a dobozában, és hiába kérdezősködtünk utána. A kitérőről visszafelé most felfelé kellett tekernünk. Mennyivel jobb volt idefelé, lefelé!
Mivel nem szerettünk volna a nagy forgalmú 6-os úton kerekezni, ezért a kék négyzet jelzésen próbáltunk elindulni. De úgy be volt nőve az út, hogy csak egy közeli erdőszélen tudtunk haladni a tarlón. Belefutottunk a Kő-szakadás nevű horhosba, midőn a szél felerősödött, dörgött, villámlott. Kerestük a kimenekülés lehetőségét, szerencsénkre baj nélkül megleltük. Gyors ereszkedés következett Mecseknádasdon, éppen a buszmegállónál kötöttünk ki. Mekkora mázli, két percen belül jött a szekszárdi busz! A két sofőr felugrott rá és 40 perc múlva rendben megtalálták kocsijaikat Szekszárdon. A visszaúton már esett rendesen, a Mecseknádasdon maradók persze fedél alá menekültek. A szakadó esőben szó sem lehetett a kerékpárok felpakolásáról. Elkezdtünk adminisztrálni: kitöltöttük a túrajelentés kilométer és szintemelkedés rovatait, számba vettük a résztvevőket (Borsos Gábor, Pásztor András, Szabó Árpád, Telek Tünde és a vendégünk Vámosi Béla). A krónikás számára ezzel meglett a DDK utolsó szakasza is, az 1994-es kezdés óta eltelt 15 év alatt sikerült teljesíteni ezt a túrakiírást.

Mecseknádasd határában már kocsival felkapaszkodtunk a nemrég épített kilátóhoz, meg persze megnéztük a Schlossbergen (Várhegyen) levő 3 hajós templom-romot is az esőszünetben. Hazafelé mentünkben Bonyhádon még beugrottunk Perczel Mór sírjához (persze hogy láda van itt), ekkor újra csak esett. Majd Kakasdon esőben, amúgy kocsiból jóformán ki sem szállva néztük meg a Makovecz Imre építette faluházat, melynek két tornya van. Az egyik az ide telepített székelyek okán fazsindelyes borítású, fiatornyos, a másik pedig a korábban itt élő németség miatt amolyan „svábos” kialakítású.
2009.06.10.
Borsos Gábor