Beszámoló a 2013. 07. 21-28. közötti Marmolada hegymászásról

Részletek

Szülőkategória: Beszámolók

Módosítás: 2014. november 17. hétfő, 01:08

21-én, a vasárnapi indulásra sajnos csapatunk csupán három főre olvadt, úgymint Borsos Gábor, Paulik Attila és Fodor Tibor. Részben egészségi, részben anyagi okok miatt morzsolódott le a csapat.

A felszerélés előkészítése, ellenőrzése és az élelmiszer beszerzése már napokkal, hetekkel megelőzte az indulás napját. A túrafelszerelést folyamatosan a gyerek szobába deponáltam szép sorjában. Amikor azonban szombat este végre összeállt minden kellék, átvillant az agyamon egy bénító kérdés, hogy a fenébe fogunk elférni hárman a kocsiban plusz a csomagok. Lázas átvizsgálás, szelektálás kezdődött ruhaneműk, élelmiszerek, egyebek - nem sok eredménnyel. Gáborékhoz így is már majdnem teli kocsival érkeztem, ahol még egyszer annyi csomag várt.

Ha nehezen is, de végre sikerült, bepréseltük magunkat a kocsiba és irány a Dolomitok!

A távolság Budapest - Canezei között 840 km, amit 11 óra alatt abszolváltunk. Attila javaslatára és meghívására a Wörthi-tónál megálltunk egy kapucsinóra, alattunk terült el a gyönyörű kék tó a sok pici vitorlással. Majd Lienz környékén pedig egy veterán kocsi csodát, egy 1930-as Bentleyt csodálhattunk meg egy tankolás alkalmával.

Este 6-ra érkeztünk meg a kempingbe, amelyben zsúfolásig voltak a telepített lakókocsik. Szuper helyett kaptunk hatalmas fenyőfák alatt, mellett és a vizes blokk is csupán karnyújtásnyira volt tőlünk. Sajnos az egész kemping területén nem találtunk a sátrasok számára készült főző-étkező sátrat ahová rossz idő esetén be tudnánk húzódni. Gyors kipakolás, sátorverés, vacsora. Itt mindjárt kiderült, hogy banán hiány nem lesz a túra során. Majd eldöntöttük, hogy másnap a Sassolungo csoportban lévő Plattkofelt másszuk meg az Oskar Schuster úton, ami egy viszonylag könnyű B nehézségű vasalt út.

22-én, hétfőn reggel hatkor mintegy 9-10 C⁰-ra ébredtünk, a felkelő nap gyönyörűen megsütötte a környék bérceit.

A mai napra jó időt jósolt a helyi Aigner Sziszi. Kiadós reggeli után még benyomtunk fejenként 2-3 banánt, majd bepakoltunk a "fridzsibe" azaz a sátor alá, ami a napközbeni 20-25 C⁰ ellenére is kiválóan tartotta a hideget. Jó korán odaértünk a Sella nyeregbe (2213 m), ahonnan felvonóval mentünk a Demetz (2681 m) házig. Onnan lefelé mentünk 400 m-t a Vicenza turista házig. A fölfelé mászás tulajdonképpen innen kezdődik. Kezdetben az út lankás, majd egyre meredekebb, később brutális kőgörgeteges omladékon fel vezet az út. Majd aztán következik maga a Steig. Itt a beszállásnál ismét találkoztunk egy három fős vidám, fiatal stuttgarti csapattal, akikkel már korábban is előzgettük egymást. Az elején viszonylag könnyű volt a mászás, együtt haladtunk, de később már érztem a sok szintet és a magasságot. Dél-fél egy körül értük el a Plattkofel 2958 m-es csúcsát. Itt már többen voltunk mivel a Plattkofelhüttétől 2256 m - amerre lementünk - könnyű úton is el lehet érni a csúcsot. Gábor és Attila kicsit távolabb még kitartóan kerestek egy ládát, de csak nem találták. Jó a kilátás, élveztem a tájat, egyszer csak mint derült égből villám csapás bagó füstöt hoz felénk a szél. Nem hiszem el, hogy tőlem 7-8 m-re pont szélirányból egy "turista élvezi a jó levegőt" és közben pöfékel és fújja nagy élvezettel a füstöt a többiek arcába. Leereszkedtünk 700 m-t a házig, ahol már Gábor várt ránk a hintaágyban a megrendelt sörökkel. Lefelé menet még találkoztunk egy fazonnal, aki nagyon gyors tempóban haladt a csúcs irányába.

Kicsit még sziesztázunk a további lemenet előtt, amikor egyszer csak megjelent az iménti emberünk a háznál. Kiderült, hogy a 700 m-t felfelé 45 perc alatt, lefelé 40 perc alatt tette meg. Megdicsértük, le a kalapos inassal előtte. A lemenet a Fridrich August Hüttéig folytatódott, majd tovább a felvonóig hol le, hol fel (250 m fel 250 m le), de igen hosszú és kimerítő volt.

Este 6-kor értünk a kempingbe, éppen megérkezett a szokásos vihar borsónyi jégesővel, aztán csak csepergett az eső.

Hopp, itt történt egy kis gixer: ui. észrevettük , hogy a szomszéddal közös területen egy szép nagy, de kicsit megviselt napernyő áll kb. 20 kg-os betontalppal. Mi ezt a kis ernyőt egy kicsit a mi portánkra húztuk és komótosan főzőcskéztünk alatta a szitáló esőben, amikor is a szomszéd talján ott termett és egy kicsit morózusan megjegyezte, hogy ez azért már sok mert ez az övé, és ha elkértük volna tőle az egészen más akkor Ő odaadta volna stb. Sűrű bocsánatkérések közepette vissza toltuk az ernyőjét a derék taljánnak. Mi azt hittük, ugyanis hogy az ernyő a kempinghez tartozik, akkora nehéz talppal bírt. De azért fogadkoztunk, hogy másnap a motorját kéne kipróbálni a kempingben mit szólna hozzá?....

Vacsoráztunk, sörözgettünk majd elhatároztuk, hogy másnap egy könnyű, laza túrára megyünk, hogy kipihenjük a fáradalmainkat a Marmolada előtt. Így a választásunk a Vaiolon gyalogos körtúrára esett.

23-án, kedden ismét szép napos reggelre ébredtünk, lábainkban erősen éreztük a tegnapi meredek lemenet következményeit.

Elfogyasztottuk a szokásos sonkás-hagymás-soktojásos reggelinket, majd lenyomtunk rá még 1-2 túlérett banánt, és elindultunk a Val di Fassa völgye felé. Találtunk egy jó kis parkolót, ahonnan az út egyenesen a Paolina Hüttéhez (2125 m) vitt. A tegnap esti jégeső maradványai szépen megmaradtak a fenyőfák árnyékában. Egy óra alatt felértünk a házig és közben gyönyörködtünk a fölénk tornyosuló Masaré hatalmas tömbjében. Innen tovább többnyire szintben haladtunk a Kölner Hüttéig. Ezután egy kuloárban vezető könnyű láncos úton - 550-es út - felértünk a Tschager Joch-hoz 2630 m-re, ahol német nénikkel találkoztunk, akik 5 napos körtúrán vettek részt. Lefelé menet elénk tárult a Marmolada 800 m-es déli fala és a Sassolungo meredek csúcsai. Közben áttértünk az 541-es útra, ahol egy kőszáli kecske párt riasztottunk fel, akik szédületes iramban keresztezték az utunkat. Itt már a hegy keleti oldalán jártunk, egyre jobban éreztük a kilométereket és a szintet, ami az elvárt lefelé menet helyett mindig felfelé emelkedett. Felértünk végre a Passo Chigoladera 2579 m-re, majd lenn megpillantottuk a Rotwandhüttét. Már eléggé elcsigázottak voltunk, mire odaértünk és a pincérlány kihozta söreinket. Itt kezdett el körvonalazódni az érzés, hogy másnap egy igazi pihenő napot kell tartanunk, mert a mai napi túránk minden volt, csak az nem. Innen még kb. fél órai járás a Paolina Hüttéig, elhaladtunk a Christomannos emlékműnél, közben eldöntöttük, hogy nem kínozzuk tovább magunkat illetve a térdeinket és felvonóval megyünk le a völgybe. Ez jó döntés volt, csak az volt a gond, hogy a kocsit 2 km-rel odébb tettük le. Szerencsére gyorsan sikerült a stoppolás és már robogtunk is a kempingünk felé.

24-én, szerdán az előző napok után kicsit lazítottunk. Már amennyire az egy nyüzsgő kisváros – Canazei - forgatagában, a hegyeknél biztosan fülledtebb, melegebb időben mászkálni. Pasik lévén csak a minimális üzletnézegetésekre (főleg sportboltokra) vállalkoztunk, mégis elfáradtunk.

A kempingből, amely a lakott területnek mejdnem a szélén volt, befelé indulva a jellegzetes alpesi stílusú épületek alsó szintjén, illetve kirakodva előttük voltak az üzletek. A házak csinosak, virágosak, izlésesek, olyan Dél-Tiroliak voltak. Néhol meghagyták a régebbi épületeket is, így jó összehasonlítás adódott, hogy az újabb kori idegenforgalom mit változtatott az ott élők addigi mezőgazdálkodáson, állattenyésztésen alapuló életvitelén, miféle igények kielégítésére építkeznek mostanában. A kisváros főterén megnéztük, hogy mi is az a marokkó pálcikákat utánzó műalkotás? Nos, az öt rúd az öt ladin lakosságú völgyet jelképezi!

Aztán elsétáltunk a városka másik végéban levő két templomba is. A közelebbi volt az újabb, a nagyobb, az egyszerűbb díszítésű. Valószínűleg ez szolgál most a hitélet helyszínéül. A régebbi templom már kisebb, barokkosan díszesebb, klasszikus oltárral, szószékkel, gyóntató fülkével, térdeplős padokkal volt kialakítva.

Nekünk talán a grafittós ház tetszett a legjobban a hónapokkal és más festményekkel együtt. Visszaérve a főtérre éppen a déli harangjátékban tudtunk gyönyörködni, videózni. Aztán a kenyérvásárlásra összpontosítottunk, mert az eddigi napokon túra után már ez nem igazán sikerült.

Délután kicsit aludtunk is! Majd azért a városból kifelé indultunk egy sétára a patak partján. El is kapott bennünket a beígért, esténként eddig szokásos eső!

25-én, csütörtökön már stabilabb jó időt ígért a meteorológia, ezért jó eséllyel indultunk neki a Marmoládának. Előző este elkészítettük szendvicseinket, hogy reggel a kemping sorompójának nyitásakor ki tudjunk hajtani. Nincs messze Canazeitől a Fedaia-tó, hamar odaértünk. Jó parkolóhelyet kerestünk, aztán szerettük volna még a felvonóval indulás előtt megnézni az első világháborús múzeumot, de az még zárva volt. Idő közben megérkeztek a mászni vágyók, akik már a parkolóban beöltöztek. Érdekes volt nekünk az eddig még sehol sem tapasztalt felvonó, melynek csak „kosara” volt. Ebbe beleállva ránk csukták az ajtót és így haladtunk felfelé.

Amint felértünk a Pian dei Fiacconi házhoz 2650-re, láthattuk, hogy a fenti házakban alvók már a gleccseren haladnak felfelé. Meglepődtünk, hogy nem arra mennek, amit mi előzőleg a térképeken és a leírásokban kinéztünk! Ugyanis arra mentek fel, ahol normálisan lefelé kellene jönni. Később derült ki, hogy a normál úton nagyon spaltnis a gleccser, ezért az útvonal változtatás. Mi is nekikezdtünk, felvett kötéllel, hágóvassal, jégcsákánnyal kapaszkodtunk felfelé a kásás hóban. Perze még utánunk is jöttek kisebb-nagyobb partik. Szerencsére nem alakult ki fennakadás a gleccser feletti Westgrat láncos úton sem a már lefelé igyekvők miatt sem. Így jól haladva a mászóúton hamar felértünk a főgerincre, melyen újból gleccseren kellett haladnunk a Punta Penia csúcsig, 3342 méterre. Ott már „csúcsforgalom” volt. Mindenki örömmel üdvözölte a fent levőket, a felérkezőket boldog gratulációval. A csúcs- és panorámafotók elkészítése után a túrabotokra száradni kitett zoknikkal most elmaradt a „magashegyi döglés”, helyette átvonultunk egy pohár sör erejéig vendégeskedni a csúcs közelében levő kisház teraszára. Bár a felhőket alulról láttuk, azért nem túl sokat időztünk, elindultunk lefelé. Így persze már sokkal könnyebben haladtunk, mint felfelé, de azért próbáltunk vigyázni magunkra. Tudtuk, hogy nem elég felérni a csúcsra, épségben le is kell érni. Szerencsére a terep nem volt olyan balesetveszélyes. Szinte el sem akartuk hinni, de a kitérő nélküli, jóval rövidebb úton haladva délután fél egykor már újra csak söröztük, de most már a felvonó felső állomásánál! Most már igazán ki lehetett engedni

Levonózás után már nyitva volt a múzeum, de kicsit drágállottuk a belépőt, és kihagytuk. Ezután a jól megérdemelt szálláshelyünkre hajtattunk

26-án, pénteken, az ötödik napon a Canazeitől délkeletre fekvő Col Ombert 2670 méteres csúcsát tűztük ki célul. Ehhez a szomszédos Pozza di Fassa településig leautóztunk a folyóparton, és ott balra behajtottunk a völgybe, végig ameddig lehetett az utolsó parkolóig. A San Nicolo menedékházig, ami a hasonló nevű hágón helyezkedett el, mintegy 750 méter szintet túráztunk felfelé. Eközben sűrűn megálltunk a szép virágokat és a környező hegyeket fotózni. Itt már csak néhány turistával találkoztunk. A menedékházból egy rövid evés-ivás és a kifüggesztett térkép megszemlélése után elindultunk a közeli beszálláshoz és mintegy 220 méteren birkózva a sziklákkal felküzdöttük magunkat a Kaiserjager ferrata tetején lévő csúcskereszthez. Az ott lévő napló szerint legutóbb két napja járt ott egy pár, a 43-ik házassági évfordulójukon Egyébként a férfi 74-ik születésnapján! Lefelé háborús építménymaradványokkal találkoztunk: rövid alagúttal, épületromokkal. A szemközti hegyoldalon kőlavinára lettünk figyelmesek és egy mormotát is láttunk.

27-ére, szombatra a délutáni hazaindulás előtt a közeli Alba település felvonójának tetejéről a fél óra alatt megközelíthető Finanzieri ferratát választottuk, amit állítólag olasz pénzügyőrök terveztek. Mindenesetre a szakirodalom szerint ez a környék legszebb ferratája. Itt már sokan voltak, még egy magyar csoporttal is összefutottunk, ráadásul ismerősökkel. 600 m szintet kellett másznunk a Colac csúcs 2715 méteren lévő keresztjéig. Körbenézve láttuk többek között a Sassolungo csoportot a Plattkofellel, a Marmolada-t, az előző napi Col Ombert-et, Canazeit a kempingünkkel, így búcsúztunk el az itt töltött szép napok után a Dolomitok hegyeitől.

Mivel már a reggeli induláskor rendeztük a számlát – tudván, hogy a délutáni szieszta idején nincs porta szolgáltatás -, visszaérkezve a Marmolada Kempingbe tábort bontottunk, összecsomagoltunk és elindultunk, mintegy 870 km-nyi út állt előttünk a kicsit módosított útvonalon. Hazafelé ugyanis a szerpentineket megpróbáltuk optimalizálni, és a vezetésileg egyszerűbb bécsi irányt választottuk Kismarton helyett. Útközben Colfosco-ban még megálltunk a szerpentinek után egy kicsit helyrerázódni, és igazi helyi pizzákat elfogyasztani egy patinás szálloda éttermében – más nem volt nyitva. Hajnali 3 körül érkeztünk haza, az így is kb 11 órás utazás után.