Beszámoló - 2016. június 08-12. Vízitúra a Moldván - szubjektív verzióban

Részletek

Szülőkategória: Beszámolók

Módosítás: 2016. október 07. péntek, 11:11

Az élménybeszámoló szubjektív műfaj, nem olyan, mint a túrajelentés, ahol kevesebb vita lehet azon, hogy ennyit vagy annyit mentünk, azt is lefelé vagy felfelé. (Itt rögtön közbe is vághatna egy-két túravezető, hogy hiszen ők ezen is tudnak vitatkozni!) A moldvai vízitúra kapcsán kétfelé szakadt a társaság. Az egyik csoport kezdetektől azt sajnálta, hogy nem rafthajóval mentünk végig, a másik csoport, a vérbeli kenusok szerint jó volt a kenuzás ötlete, dacára a sok borulásnak. Az élet azonban egy dinamikus folyamat, mondhatnánk „pantha rei” zajlik, mint általában a kenunk alatt a víz ( kivéve amikor felette vagy magában a hajóban van benne a Moldva). Ezzel arra céloztam, aztán vagy sikerült, vagy nem, hogy egyes evezősök véleménye időközben akár még változhatott is. Ettől eltekintve volt egy kemény és szilárd gondolkodású mag mindkét hajónemet preferálók körében, akik nem inogtak meg a másik hajónem irányába, hanem végig kitartottak eredeti hajópreferenciájuk mellett. Én a light-os raftingolás híve vagyok/voltam, a Moldvát illetően legalábbis. Ezt már az elején kijelenthetem, mert egyrészt nem titok, másrészt teljességgel felesleges leplezni, hiszen igen hamar kiderülne a széljárás. Az indulást megelőző hétvégén gimis osztálytalálkozón vettem részt, ahol a szakavatottak lelkemre kötötték, nehogy kenuval menjünk a zúgókon, mert azokkal ugyancsak borulni szoktak, a Moldva raftingolásra termett! Szóval már nem előítéletektől mentesen álltam a feladathoz.

Az útvonalunkon nem egy kisgyerekekkel telepakolt rafthajóval találkoztunk, akik kacagva vették az akadályokat, sem gyerekek sem szülők rémült sikoltozása nem hallatszott, legfeljebb az örömüké.

A képgalériák fenn vannak az egyesület honlapján:

2016. június 08-12. Vízitúra a Moldván
2016. június 08-12. Vízitúra a Moldván - vizes képek

Ahogy a képgalériában is vannak vizes és kultúrális képek, ugyanígy többféle élményben volt részünk, aminek ecsetelésénél saját tapasztalataimat megspékeltem a netről származó információkkal. Ahogy az elején ígértem, ez egy szubjektív beszámoló, a szerkesztőség szívesen fogadja bármelyik vérkenus vagy a két csoport között középen elhelyezkedő evezős beszámolóját. Akár még az is előfordulhat, hogy a gyanútlan olvasó azt hiszi majd, két moldvai vízitúra is lehetett, annyira eltérnek a beszámolók, egyrészt mert a közös élményt is másképp éljük meg, hiszen más a vízi előéletünk, fizikumunk, de remélhetően az idő mindent megszépítő hatása miatt a kevésbé élvezetes események is a nagy kaland részeként maradnak meg emlékezetünkben, hacsak a feledés homálya nem takarja őket.

Az első napra rövidebb szakaszt terveztek, amire a Vyšší Brodba történő utazás és egymás bevárása miatt erre szükség is volt, azt leeveztünk Rožmberkig.

A folyó felett álló várat a Rožmberkek (Rozsbergek) bölcsőjének nevezik. 13. században a Csehországból a Vyšší Brod-i hegyszoroson keresztül a Felső Dunántúlba vezető üzleti út mellett épült. Végső alakját a 19. században a Buquoyok tartománya alatt kapta.
A vár meglátogatása igazi élménnyé válhat, a vártermeken kívül mód van éjjeli, a Fehér asszonyt bemutató jelenetekkel töltött várnézésre, a hóhérház, vagy a gyerekeknek készített látnivalók, talán az összes látogatót megszólítják, de nekünk ezekre most nem volt időnk, hiszen késő délután értünk ide.

Arra azonban lehetőségünk nyílt, hogy a várnak külső teraszán fogyasszuk el a hideg sörünket. Innen kiváló panoráma nyílt a városka fölé magasodó vár elől a völgyben kanyargó Moldvára. Bent valamilyen összejövetel volt, mi pedig megcsodáltuk a várkapu míves régi zárszerkezetét. A pincérek nagyon szíveslátásban részesítettek: Akkor, amikor fizetni akartunk, nem is értettük, mit lehet annyit vacakolni egy ilyen egyszerű kéréssel. Kiderült, hogy a netről lehalászták, hogy hogy kell magyarul kimondani a számla végösszegét, ami elég nyelvtörő mutatvány lehetett számukra. Mi pedig örültünk a kedvességüknek.

A legfiatalabb és „legtapasztaltabb” résztvevő egyaránt a Schay-családból érkezett. Nagyon vagány kisfiú táborozott velünk, aki vígan mászkált a fűben, de nagy szeretettel pancsolt a lavorban is. Az édesanyja nemkülönben vagány nő, aki nem sopánkodott és nem a kezét tördelte, amikor kiderült, hogy a felállított sátrainkat célszerű lenne párszáz méterrel elköltöztetni, hanem az autó tetejére dobva átlavírozta a sátrukat. Magának a költöztetésnek az volt a kiváltó oka, hogy a faházakba céges bulizó társaságot vártak, akiket a jó hírük már messze megelőzött, vagy még a tavalyi emlékek kerültek a recepciósok üveges tekintete elé. Biztonsági okból szóltak, ha nem akarunk éjjel arra ébredni, hogy a díszes társaság a vacsorát az elfogyasztott nem-csekély alkohol kíséretében a sátrak között véletlenszerű területi elosztásban a friss levegőbe segítse némi hang és illat-effektek kíséretében, jobban tesszük, ha még a sötétedés beállta előtt önszántunkból arrébb húzódunk és kikerülünk a célkeresztjükből.

Engedtünk a józan megfontolásnak. Előtte ugyan még a tábortűznél kipróbáltuk, a shortok szárítása milyen párafelhőt küld a levegőbe. Csuromvizes rövid nadrágjaink olyan párafelhőt árasztottak, mintha indiánjeleket pöfékeltek volna. A környező településen lakók azóta sem tudták megfejteni, milyen üzeneteket küldtünk, pedig igencsak hozzá vannak szokva a fura szerzetekhez, de gőzfelhővel küldött üzenetek megfejtésében eleddig nem szereztek jártasságot.

Na vízből időnként több is volt, mint reméltük. A kenu alatt persze rendeltetésszerűen csobogott a víz, de bizony az esővíz többször hullott a nyakunkba is. A sodró víz az elől ülőkre időnként be-becsapott, ami folyamatos alsómosást biztosított, többnyire az elől ülő leányságnak, de persze akadtak ebben a pozícióban fiúk is. Amikor nagyon szaporán jött az áldás felülről, a fák alá húzódtunk be, ahol bizony még az is előfordult, hogy jobb híján csalánba kellett megkapaszkodni, hogy a gyors folyású patak magával ne ragadja a kenukat. Az étteremben nem véletlenül rendeltünk Becherovkát és meleg levest, de mínimum forró csokoládét.

Hiába, nincs is szebb az aktív pihenésnél! 50-en túl, kaland a javából alulról egyszál fürdőbugyiban, felülről zuhogó hideg esőben, csalánba kapaszkodni. Mások ezt akkor se tennék meg, ha fizetnének érte! Persze nagy divat a túlélő tábor, kicsit mi is divatoztunk. A gyakori hideg vizes borogatás hatása még egy darabig érződött, mert a bal csípő ízületem úgy megfázott, hogy elég sok idő kellett, mire nem jelentett éles szúró fájdalmat minden lépés. Az az eső, ami ránk hullott evezés közben, a sátrakat sem kerülte el és hogy-hogy nem még oda belülre is belopódzott, legalábbis nálunk letáborozott, pedig lett volna elég hely sátoron kívül is.

Akinek ez is kevés volt, az a zúgókon kenuval együtt megmártózhatott. Jól jött a mentőmellény és a dobókötél, mert még a leggyakorlottabb vérevezősök is borultak, persze ki többet, ki kevesebbet. Olyan is akadt, akinek egy zúgón egy borulás kevés volt, és újrázott.

Na de olyan legény, aki az övtáskát a kenuból kiszállva nem a derekára köti, hanem a hóna alá szorítja, csak egy, csak egy legény volt, messze a gátakon. Aztán persze a parton való bámészkodás kellős közepén, amikor a mi egyik kenunk közeledett a zúgóhoz, csak azt gondolta magában legényünk, ezt már ugyan lefényképezi, ha borul az illető azért, ha meg nem hát azért! Na nem volt ez rossz gondolat éppen, meg mások is így gondolták, csak a többiek rácsatolták az övtáskát a derekukra. Nemsoká ki is derült, hogy ez az apró mozdulat elég döntő különbségnek bizonyult. Nem úgy a mi legényünk. Az ő övtáskája olvasta a Róka és a holló meséjét, avagy hallotta hangoskönyvben, ki tudja már azt megmondani, mindenestre kipróbálta, ha enyhül a gazda szorítása, vajon a gravitáció lefelé húzó érzése hat-e rá. Bizony hatott, és mivel legényünk a fényképezéshez behajolt a partról, a zúgó folyóba sikerült ejtenie, nem pedig a partra az addig lázmérőként szorongatott övtáskáját. Hát volt is nagy csodálkozás! Pedig minden úgy történt, ahogy az a fizika nagy könyvében meg van írva. A bugyellárisból övtáskává modernizálódott szütyőkében voltak iratok, pénz és kulcsok, így sokat ugyan nem lebegett a víz színén, hanem gyorsan elmerült, lent meg ki tudja merre sodródott a gyors iramú vízben. Próbálták a legények keresni a vízben, de nem jártak eredménnyel.

A nagy öröm az út után 1-2 héttel következett be, amikor egy eladdig ismeretlen cseh feladótól csomag érkezett. És láss csodát, nemcsak az iratok voltak benne, hanem még a pénz is, épp hogy a postaköltséget kivették belőle az ismeretlen jólelkű teremtések. Mert jobb, ha ország-világ felé szétkürtöljük, hogy vannak ám ilyen emberek is! Na csak lenne belőlük minél több, hogy a jóság nevű fertőző betegség támadná már meg az embereket egyszer, nem mindenféle egyéb kórság és nyavalya!

Mire Český Krumlovba értünk, ami talán a képekből is kiderül, hogy egy különleges ékszerdoboz a kanyargó Moldván, egyre több vízimanóban érlelődött a gondolat: az utolsó, sok zúgóval tarkított, a városon ide-oda kanyargó szakaszt rafthajóval tegyük meg. (A városka neve az ónémet Krumme Aue, magyarul görbe mező kifejezésből származik, aki személyesen látja, ezen bizony el se csodálkozik.)
 
Én nagyon pártoltam ezt a raftos fordulatot, és élveztem a lightosabb, kellemes forgolódással kísért vízi városnézést. Rafthajóban a fehéringes, kalapos, mellényes hajó igazán elegánsan festett.

Nemhiába a világörökség része ez a kisváros, fantasztikus építményei vannak a vízparton. Már előző este be tudtuk járni a városkát, felmentünk a várba, megcsodáltuk a kastélyparkot, a Zsinagógát és a folyó felé teraszosan elhelyezkedő kerteket. Na az se véletlen, hogy hosszabb időt töltött el egy folyóparti házban Egon Schiele, aki képeihez sok ihletett kapott  a vadregényes városkában. Rossz nyelvek szerint némi alkohol is segíthette az ihlet megtalálását. Ezt a fajta inspirációt elég sok ember keresi a pohár fenekén, vagy egyenesen az üveg alján, aztán mégsem tudnak úgy festeni, ahogy Schiele tudott, de megemlíthetnénk más híres festőt is…

A város történetéről annyit, hogy környéken már a kőkorban is éltek emberek. A bronzkorban már nagyobb település volt itt, i. e. 400 körül pedig kelta város volt. A szlávok i. sz. 6. században érkeztek.

A korai középkorban több cseh család birtokában is volt (Slavníkovci, Přemyslovci, Vítkovci). Jelentősége a Moldva partján futó kereskedelmi útvonal kiépülésével nőtt meg. A várat 1250 előtt kezdték építeni a Vítkovciak (Witigonen), majd amikor a család 1302-ben kihalt, rokonaik a Rosenbergek (Rožmberk) örökölték a birtokot. A gazdag Rosenberg család uralkodásával a város virágzásnak indult, a 16. századra már fényes reneszánsz város és kastély volt. Ekkoriban a család a cseh arisztokrácia és értelmiség megbecsült és nagyhatalmú eleme volt, tagjai több magas pozíciót is betöltöttek.

A Rosenbergek egészen 1601-ig birtokolták a várost, ekkor a felhalmozott adósságok miatt kénytelenek voltak eladni azt II. Rudolf német-római császárnak. 1622-ben nagybátyja, II. Ferdinánd osztrák főherceg az Eggenbergeknek ajándékozta a várost, a harmincéves háborúban nyújtott katonai segítségükért. 1719-ben az Eggenberg család is kihalt, őket a házasság révén rokon Schwarzenbergek követték, akik egészen a második világháborúig birtokolták a várat. Ők és korábban az Eggenbergek is komoly fejlesztésekbe kezdtek: a 18. század elején a kastély modern és fényűző volt, az átépítéseknél a bécsi udvart vették mintául.

A 19. századra a város jelentősége csökkent, új építkezésekbe nem nagyon fogtak, ennek köszönhetően a hely megőrizte reneszánsz-barokk karakterét. A városban és környékén ekkor több vízimalom működött, a század vége felé pedig egy grafitbányát is nyitottak.

1918. október 28-án a Csehszlovákia kikiáltásakor a zömmel németek lakta város csatlakozott az önálló dél-csehországi német megyéhez, amely Böhmerwaldgau néven Ausztriához szeretett volna tartozni. Egy hónappal később a csehszlovák csapatok bevonultak a városba. 1920. április 30-án a Krumau helyett hivatalosan is a Český Krumlov nevet kapta. Az 1938-as müncheni egyezménnyel Krumlov és környéke – más csehszlovák területekkel együtt – a Harmadik Birodalomhoz került. 1945-ben amerikai csapatok szabadították fel, a német lakosok többségét pedig kitelepítették. A kapitalista Ausztriához való közelsége révén a szocializmusban is elkerülte a komolyabb iparosítás, helyette katonai létesítmények épültek a környéken.

A rendszerváltás után az igen rossz állapotban lévő házakat renoválták, ma kedvelt turistacélpont és környék kulturális központja is. A Moldva 2002-es áradása a városban is komoly károkat okozott, a partmenti házak földszintjét teljesen elöntötte a víz.

A krumlovi vár a prágai Hradzsin után Csehország második legnagyobb vára. Öt udvarból és negyven épületből áll, valamint tartozik hozzá egy hét hektáros kastélypark is, ahol van egy szinpad. Ottjártunkkor épp valami lovagkort idéző előadás volt, volt színpad és nézőtér, csak az volt az egyedi, hogy a különböző jelenetek közötti váltásokat a nézőtér forgatásával oldották meg.

A Csehköztársaság második legnagyobb várkastély komplexuma a Közép-Európa legjelentősebb műemlékei közé tartozik. A vártorony a körülötte álló épületekkel a város egyik domináns részét alkotja. A 13. századi, eredetileg gótikus vár a 14. században szétterjed és a 16. században reneszánsz formában építették át. A kastélytermek mellett, melyeket két útvonalon tekinthetnek meg, olyan történelmi ínyencségeket láttunk, mint Český Krumlov gazdag történelem és művészeti szépség szimbóluma a vártorony a 17. századból származó barokk várkert, vagy a barokk színház, amely a kifejlett barokk színpadot jellemzi Český Krumlov kastélyában. A világ egyik kitűnő állapotban megtartott barokk színházáról van szó. Az első várudvaron található szobortárban - lapidáriumban láthatók a múltban a vár területén elhelyezett eredeti barokk szobrok. A medvéket a várban az utolsó Rožmberk urak uralkodása idejétől kezdve tartanak. Az árok fölött, melyben élnek, nemcsak a gyerekek szeretnek megállni.

A várat folyamatosan építették, bővítették a 14. századtól egészen a 19. századig, de a mai elrendezését a reneszánsz időkben, a 16. század elején végzett nagy átalakításkor nyerte el. Négy fő részből áll: alsó- és felső-vár, a barokk színházi rész és a kastélypark. A felső vár és a barokk színház közti várárkot egy sok emelet magas, boltozatos híd tölti ki.

A barokk színház színpada

Egyedülálló látványosság a jó állapotban fennmaradt és azóta fel is újított barokk kastélyszínház, amihez hasonló csak néhány van a világon. 1776-ban építettek, akkoriban egészen modern díszletmozgató mechanikával, ami a mai napig is működik. Több darab eredeti jelmezei is fennmaradtak. A színház látogatható, de évente csak három előadást tartanak, ilyenkor barokk operát adnak elő mesterséges, gyertyafényt utánzó világításnál.

A város egyik jelképe a kör alakú vártorony. Az 54 méter magas, hatemeletes torony az alsó vár belső udvarán található. Gótikus és reneszánsz stílusban épült, a 13.-tól a 16. századig. Az alsó szintek a vár legrégebbi részéhez tartoznak, míg a harangtorony a reneszánsz korban épült. A felső részén lévő boltíves erkély 1581-ben a vár átépítésekor került rá, a szobrok, domborművek és festett minták 1590-ben. Négy harangjából kettő 1406-os datálású. A torony tetejéről szép kilátás nyílik a városra és a környező hegyekre.

A Rosenbergek jelképe a rózsa mellett a medve volt. A család úgy tartotta, hogy rokoni szálak fűzik őket az olasz Orsini nemesi családhoz, akiknek a neve nőstény medvét jelent. A kapcsolattal a Rosenbergek ősi származásukat szerették volna hangsúlyozni, ezért a medvék is fontos szerepet kaptak. A várban a 16. századtól tartottak medvéket, először az udvarban volt ketrecük, majd a 18. századtól kezdve a mai napig is a várárokban tartják őket.

A városban működik az Egon Schiele Művészeti Központ is, ahol az állandó Schiele-kiállítás mellett fiatal kortárs (cseh és külföldi) művészek alkotásai is megtekinthetők. A festő szeretőjével pár évig Krumlovban élt, amíg a város lakói nem túl erkölcsös életmódjuk miatt ki nem dobták őket.

A várossal egyidős a sörfőzés, a 13. századtól kezdve folyamatosan működött sörfőzde a városban. Az Eggenberg család 1625 és 1630 között – miután a birtokába jutott a város – sörgyárrá alakított egy folyóparti épületet. Ez azóta is, megszakítás nélkül sörgyárként üzemel. A Schwarzenbergek 1719-ben modernizálták és barokk stílusban építették újjá. A kommunizmusban államosították, de 1991 óta ismét magántulajdonban van az Eggenberg sörgyár. Ennek éttermébe mi is betértünk és a vacsora mellett a sörfőzés eredményét is beható vizsgálat tárgyává tettük.

Mindent most sem lehetett megnézni, például ezek közé tartozik a Krumlovi malom, amely a 14. századból származó ősi malom, ahol jelenleg képgalériát, történelmi autókat, Jawa, BMW, ČZ, Harley-Davidson, stb. márkájú motorkerékpárokat, óraszerkezeteket, gőzgépeket és további érdekes régiségeket lehet megtekinteni. Ha az elkövetkező években gyerekekkel együtt visszatérünk ide raftingokkal, az eddigi élményeket kibővíthetjük azokkal a látnivalókkal, amik most kimaradtak. (BBK)