Beszámoló a 2006.-évi Magas-Tauern túráról

Részletek

Szülőkategória: Beszámolók

Módosítás: 2014. november 11. kedd, 16:59

Beszámoló a 2006.-évi Magas-Tauern túráról

Július 22-én szombaton reggel Budán a BAH csomóponti benzinkútnál találkoztunk, csapatunk 6 fő. Magyar, osztrák autópályákon haladtunk többszöri megállással egészen Bischofshofenig. Innen a Salza völgyében autóztunk és Mittersil után a 2. kempingben, Weyerben találtunk kora este megfelelő helyet. Egy fogadó melletti laposabb oldalban családias körülmények között sátraztunk hálózsákunkkal néha le-lecsúszva a matracon. A korlátlan melegvíz használat lehetősége jót sejtet.

23-án, vasárnap egy bemelegítő túrával kezdtük az ismerkedést a környékkel. A 800 méteren levő szállásunktól északra eső Wildkogelre kapaszkodtunk fel. Előbb Weyerhofburg várromja mellett elhaladva a legelők oldalában haladtunk a Neuhausig. Majd szerpentinezve a Hohenbramberg sípályáján emelkedtünk az ülőszékes felvonóig. Közben paplanernyősök köröztek felettünk. Itt egy zápor kapott el bennünket nagy hírtelen. Alig tudtuk felvenni esőfelszerelésünket. Rövidnadrágosan, lábszárvédő nélkül jól befolyt bakancsainkba a víz. Hiába volt néhány száz méterre a 2005 méteren levő Wildkogel ház, mire odaértünk már csavarni lehetett némely felszerelésünkből a vizet. Ott gyors forró levessel melegítettünk és persze az eső elálltával folytattuk utunkat immár gyephavas környezetben. Rövid idő alatt elértük a 2225 méter magas Wildkogelt. Megcsodáltuk a Grosse Rettenstein meredek sziklafalát. Igen-igen, természetesen a hegyet megkerülve, északról fel lehet menni rá jelzett úton! Jó pár perces kutakodás után megtaláltuk az itt elrejtett filmes dobozt, a nemzetközi weboldalon jegyzett .com-os "ládát" is. A csúcskönyv mellett levő bélyegzőpárna sajnos nem fogott, így túrajelentésünk érintetlen maradt. Holland turistákkal váltottunk néhány szót a lapos Hollandiáról és a németalföldi festőkről, Antwerpenről. Majd a ház felett elhaladva lefelé indultunk tovább. Mire a lakott részre, Brambergbe értünk, szép csendesen újra elkezdett esni az eső. Innen már nem volt messze a szomszéd falu, ahol sátraink álltak. Éjfél előtt nem sokkal hagyta csak abba az esést.

Hétfőn reggel kikukucskálva azt tapasztaltuk, hogy nem sokat látunk. Mit tegyünk? Ma még nem indulunk fel a Hegyre. Inkább elhalasztjuk és elmegyünk megnézni Európa legnagyobb, 380 m magas vízesését a Krimml-t. Néhány kilométeres autózás után - csak fizetős parkoló van a közelben - leparkoltunk, az idő is naposra fordult. Megvettük a belépőket, megnézegettük az eladó ásványokat. Elgondolkodtunk rajta, hogy eredetileg Faragó Sanyi barátunk javaslatára, a Habachtal felhagyott smaragdbányájába szerveztük ezt a túrát. Sajnos pont ő nem tudott eljönni velünk, úgy hogy ez a túraprogram el is maradt. Szóval a Krimml vízesések. Ez egy háromlépcsős rendszerű vízesés, mely 1901-óta igen jól kiépített, idegenforgalmilag erősen látogatott, csak szuperlatívuszokban említhető. Az aljánál alig-alig lehet megközelíteni, mert olyan víztömeg zúdul le, hogy a vízpára mindent beterít. Az így képződő szivárványok végig színesítik az utat napsütésben. A kanyargása miatt nem is látszik egyben az egész, csak részletekben. Közben galéria-szerűen kiépített cölöpből ácsolt kilátók nyúltak be a víz fölé. A víz a mederben lefelé, míg a jól lehengerelt zúzottkő úton a kirándulók felfelé hömpölyögtek. A napi átlagos fényképezésszám már a kora délelőtti órák ellenére elég magas értéket mutatott. Itt is lett volna eldugott -kincsesláda-, de sajnos hosszas keresés ellenére sem találtam meg. A középső zuhatag felett található a Schönangerl fogadó, ettől feljebb kissé egy laposabb részen meg a jég és víz által lekoptatott sziklás részen a napozóhely. Kis pihenő után folytattuk a sétát a felső vízeséshez, mely már kevésbé volt lenyűgöző. Végül fel is jutottunk arra a részre, ahol már a völgy lankásan elterülő része feküdt. Itt kevesebb volt már a látványosságot nyújtó környezet miatt a gyalogos turista, inkább kerékpárosok kerültek elő. Meglepve tapasztaltuk, hogy traktorról leszállva a vezető összeszedi az úton levő tehén ürülékeket. A Krimmler Ache partján egyre feljebb haladva egyszer csak elértük a Hölzlahner almot, ahol végre szomjunkat olthattuk sörrel-radlerrel. A visszaúton még egyszer megpróbáltuk fellelni a ládát, sajnos nincs siker. Majd igyekezvén elkerülni az idegenforgalmat, a vízesések jobb partján haladtunk. Leérve a vízesések aljába, még innen is fotóztunk egy sort, illetve heveny lábáztatásba fogtunk. Hazafelé úton még felfrissítettük készleteinket.

Kedden már elindultunk a nagy útra! Gondos mérlegelés alapján -, hogy mit is vigyünk magunkkal - rövid autózás után, kissé behatolva az Obersulzbachtalba, leparkoltunk a Hopffeldbodennél 1100-on levő parkolóban. A szemfülesebbek persze egészen felmentek a parkolóban amíg csak lehetett és találtak is üres helyet. Innen aztán a helyi taxit anyagi megfontolásokból mellőzve felszerpentineztünk többszöri pihenővel a Gasthof Berndl Almhoz, mely már 1514 méteren volt. Itt zuhog a Gamseck vízesés, de mi ez a Krimml-hez képest! Eddig tartott a meredek emelkedő, az erdős rész, innen már laposabban mentünk tovább a völgyben felfelé. Némi kárörömmel tapasztaltuk, hogy a taxis turistáknak is ki kellett szállniuk, mert a víz jó darabon elmosta az utat és ők is gyaloglásra kényszerültek. Nekünk is lekívánkozott már a vállunkról a kb. 25 kilós hátizsák. Mivel a kempingből sikerült szállásunkat lefoglalni, ezért nem kellett hálózsákot is felcipelnünk, maradt a kötél, jégcsákány, hágóvas, stb. Az is épp elég! Árnyék úgyszólván már sehol sem volt, erősen tűzött a nap. A következő pihenő a Ghf. Postalmnál adódott 1699-en. Némi nemesebb folyadék bevitele és persze pihenő után a házból is látszó szerpentin következett. Út közben elhagytuk a hegyimentők által használt és persze nyáron zárva levő Obersulzbach Hüttét. Bakancsom a ragasztás ellenére kezdi elengedni a talpát, csak kitartson! Közben érett bennünk az elhatározás, hogy korunkra való tekintettel jó lenne kiszasszerolni valahogy a hátizsákok anyagfelvonón történő felvitelét. A felvonó alsó állomásához, 1940-re érve éppen telefonon tárgyaltak az ügyletről osztrák turisták. Bennünket is bevettek az üzletbe (4,5 E/zsák), így már csak kézi poggyásszal, esőkabáttal, némi innivalóval, fényképezőgéppel, majdnem zsebredugott kézzel folytattuk utunkat a Kürsinger hüttéhez. A hátralevő 600 méteres szintet gond nélkül vettük. Közben lépcső, majd drótkötél biztosítás is volt, de utóbbit nemigen használtuk. Kényelmes tempónknak köszönhetően délután 5-re felértünk a 2549-en levő házhoz. A nap elbújt, a fáradtságtól fázni kezdtünk. A ház oldalából egy nagy kőedénybe gazdagon folyó vízből teát főztünk, megvacsoráztunk a hozott anyagból. Lassan eltettük magunkat a matracláger majdnem üres hodályszerű helyiségében, priccsein. A ház forgalmáról annyit, hogy a többszintes épület majdnem kongott az ürességtől. Éjszaka persze itt is előkerültek a mulatozást nagy hangon befejezők, így alig-alig aludtunk valamit.

Szerda van. Hajnal 4-re terveztük az ébresztőt. Megmosdottunk, felöltöztünk, bekaptunk néhány falatot, megteáztunk, elkészítettük az útravalót és 5.15-kor elindultunk. Addigra elkezdett kivilágosodni, nem kellett már fejlámpázni. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy a várt fagy helyett plusz 10 fok volt hajnalban. Jó ég! Mi lesz a gleccseren? Egy magyar turista előző este már ecsetelte, hogy mi vár ránk, mert az ő gyerekei már voltak fent a csúcson. Vagyis kásás hó, spaltnik. Nem is vittünk magunkkal ezért hágóvasat sem. Egy másfél órás sziklaút után értünk el a kb. 2700-on levő beszálláshoz. Itt bekötözködtünk, felvettük köteleinket. Egy négy- és egy kétfős partit alakítottunk ki, Mátéka Laci vezetett bennünket. Rövid elméleti képzés arról hogy a felvett kötél karikájába hogyan kell leszúrni a jégcsákányt baj esetén. Az Obersulzbach gleccser valóban kásás volt, imitt-amott térdig csúsztunk bele a hóba, nem igazán tartott meg bennünket. A nap egyre erősebben sütött, körülöttünk gomolyfelhők gyülekeztek. A terep hol meredekebb, hol laposabban emelkedő volt. A spaltnik szerencsére előre jól láthatóak voltak, az előttünk haladók nyomai kikerülték. 3200 méter körül találtunk egy olyat, amin keresztül alumínium létra volt fektetve. Tisztára mint a Himalájában a Kumbu gleccseren lehet. Bátorságot erőltetve magunkra négykézláb átmásztunk rajta, majd azért néhány felvételt is készítettünk a benne levő jégfalról. Egyre fáradva, egyre türelmetlenebbül haladtunk tovább. Átvettem a vezetést Lacitól. Drukkoltunk, hogy előbb érjünk fel, mint ahogy a felhők betakarják a csúcsot. Nagy dolog ugyan felérni, de semmit sem látni azért nagy csalódás lett volna. Készültek is a felvételek menet közben, hogy most még látszik a csúcs, gyerünk, vegyük le! Közeledve, a hegy tetején kezdett alakot ölteni a csúcskereszt. Majd a venediger schartétól úgy fordultunk, hogy eltűnt, takarásba került. Ismeritek a mondást, hogy onnan már látszik az a hely, ahonnan látszik a csúcs. Most is így jártunk. A már a csúcsról lefelé jövők nagy vígan csúszkálva jól elrontották a kialakított lépéseket, nekünk kellett újakat rúgni a hóba. Jót veszekedtem velük, persze nem értették. Aztán sok-sok megállással, szuszogással, önmagunk és egymás bíztatásával végre ráfordultunk a főgerincre. Előbújt a csúcskereszt és az oda vezető elég kitett keskeny kitaposott út is. Jöttek már el a csúcstól, meg kellett várni őket, mert egyszerre csak egy irányban lehetett közlekedni. Aztán, mivel semmi szél sem fújt, biztosan átkeltünk a kritikus részen, dél körül felértünk a Grossvenedigerre! A térkép szerint (a prospektuson 3674 m) 3667 méter - egyelőre. És mit látunk? A csúcskereszt egy gerendákból ácsolt, vagy 2.5 méter magas karám tetején áll, tele hóval. Mellette 2 lapát, hogy mindenki, aki felér, tegyen bele néhány lapáttal, hogy el ne fogyjon a hegy a kereszt alól! Mit tesz a (globális?) felmelegedés. Az idő közben csoportjával felérő Laci mesélte, hogy nem volt ez mindig így! Szomorú látvány. Csúcsfotók, panoráma képek készítése, némi csúcs-nasi elfogyasztása után lassan elindultunk lefelé. Azért a feljövetel, a -magasság- megviselt bennünket. Leírom a kereszten levő évszámot, kiszámolom a Venediger-láda koordinátáit. Kiesik a lefelé vezető útból, nem megyünk utána. Biztos, ami biztos, ha a házban leszünk, már nem lehet baj. Ugye többnyire lefelé, a csúcs elérésének jóleső érzése közben szoktak az emberek kiengedni, kevésbé odafigyelni. Mit mondjak, lefelé sem száguldtunk, de azért persze sokkal könnyebb volt már a lépés! A gleccser alja meg a felismerhetetlenségig megváltozott délutánra! Patakban folyott a víz a reggel még valamennyire jeges szakaszon is. Itt jöttünk fel? Hát persze! Aztán csak-csak leértünk a beszálláshoz, a nap kiszívott bennünket, innivalónk elfogyott, elkezdtünk fázni. Gyors öltözés. Még kis emelkedő, de már szilárd talaj a láb alatt, túrabot a kézben. A sziklás rész patakjain alig-alig lehetett átkelni. Ott, ahol reggel még kényelemesen átlépkedtünk, most átjárót kellett keresni. Most már azonban jutott még idő-erő virágokat is fotózni. És előtűnt a ház, a Kürsinger Hütte. Az említett szombathelyi hazánkfia várt bennünket! Kérdezte, hogy hogyan sikerült, feljutott-e mindenki, nem történt-e valami baj? Jól esett érdeklődése. Még egy éjszakára meghosszabbítottuk tartózkodásunkat. Melegvízben lezuhanyoztunk, került amibe került. És az üdítő malátaszörp! Íze van, pótolja az elvesztett folyadékot és egy kicsit persze jótékonyan kábít is. Szívélyes szállásadónk új helyet jelölt ki számunkra, csak magunk voltunk egy szobában! A köteleket kiteregettük, hogy legalább a vizet ne kelljen majd lefelé cipelni. Kiteregettük még lábszárvédőinket, zoknijainkat és persze napra tettük bakancsainkat is. Az enyém talpának széle a sziklás részen már néha-néha érdekesen alákunkorodott. Most már ki kell bírja holnap a parkolóig. Megettük maradékaink nagy részét, kevés még maradt reggelire. Lefeküdtünk.

Csütörtök a pihenőnap. Ma �csak� le kell jutni a kempingbe, illetve előbb a parkolóba. Megint feladtuk hátizsákjainkat az anyagfelvonóra és reggeli után kényelmesen indultunk neki a völgynek. Az alsó állomástól felvettük a kajányival könnyebb, de még mindig piszkosul nehéz zsákjainkat és amerre jöttünk, lementünk. A Berndl Almnál megkóstoltuk a frissen fejt tejet. Tudatosítottuk magunkban, hogy nincs is tejíze, illetve, hogy ennek van csak igazán! Aztán valahogy ennek az útnak is vége lett, leértünk a parkolóba, kocsijaink rendben voltak. Ugyebár ez a természetes, mégis izgul az ember, sajnos tapasztalta már máshol az ellenkezőjét. Út közben készletfrissítés. Aztán a kempingben fürdés, fürdés, fürdés, majd kis lustálkodás. Aztán vacsora és jól megérdemelt pihenés, alvás.

Pénteken levezető jellegű túra. Felautóztunk 1483-ra, a Granatspitz csoportban az Enzingerbodenig. Itt felvonóra szálltunk, majd átszálltunk egy még feljebb vivőre és felértünk az Alpinzentrum Rudolfs Hüttéhez 2311-re. Lábunknál a gáttal felduzzasztott, erőművet is tápláló Weiss-see terült el. Lent még nyári meleg volt, itt pedig csípős szél fogadott bennünket. Gyors öltözés és sürgős mellékhelyiség keresés. Majd �nur für geübte� � csak gyakorlottaknak � lefelé némi kézimunkával a szomszédos víztározóhoz, a Tauernmoossee-hez ereszkedtünk. Közben elidőztünk egy kis �magashegyi döglés� gyakorlásával: bakancs le, zokni a túraboton szárad, a test vízszinteshez közeli állapotban hosszabb időre elernyed. Tovább a tó partján kivel találkozik a turista? Horgászokkal. Idő közben a felhők sűrűsödnek, eleredt az eső. Alig tudtuk szárazon lefényképezni a terep miatt kacskaringós betonkígyót, a gátat. Aztán persze rendesen viselkedik az idő, eláll az eső. Innen már erdőben, fenyők között ereszkedtünk tovább. Leérve a parkolóhoz beugrunk egy kis erőmű kiállításra. Kipróbáltuk, hogy ki hány wattot tud tekerni egy szobabiciklihez hasonló alkalmatosságon. Megnéztük, hogy hogyan lesz a víztározó vizéből vonatokat hajtó villamos energia. A kocsikkal meg megpróbálunk lefelé motorfékezni, hogy spóroljunk a felmelegedő fékbetétekkel. Elugrottunk az útba eső Mühlbachtalba egy ládáért. Kevés a műholdjel, főleg a németből fordított leírás alapján találtuk meg. Megint rákezdett az eső, a kempingben most a fogadó különálló teraszán főztünk, vacsoráztunk. Megengedte a lengyel kezelőszemélyzet, aki azért a lengyel-magyar barátság dacára minden este jön kasszírozni.

28-án, szombaton reggel is esett még. Vártuk, hogy hátha eláll, de nekünk ma haza kellett mennünk. Mi nejlonzsákba tesszük sátrunkat és indulunk haza. Váltott vezetéssel haladunk. Még a salzkammerguti tavaknál is esik. Aztán kisüt. A határnál vagy másfél óra araszolás. Komárom magasságában megint, újra elkezd esni. Ugye milyen szerencsénk volt az idővel? Éppen akkor nem esett, amikor a Venedigerre mentünk! Szerencsésen megérkeztünk, másnap Laciék is.

Ők még maradtak vasárnap is. Még tettek egy eső-túrát, délután mégis csak bekukkantottak a Habachtalba. Végigjárták a geológiai tanösvényt. Sok csillogó követ gyűjtöttek és nagyon hiányolták Faragó Sanyi kőismertetőjét.

A túra képei - többek között - megtekinthetők egyesületünk www.zoldsport.eu weboldalán, a galériákban!

Résztvevők:
Benedekné Bodnár Katalin
Iszlai Ágnes
Mátéka László
Mihályi Márta
Pádár Éva     és                
Borsos Gábor