A ZÖLDSPORT-tal Paulik Attila vezetésével a Remeték útja 25 km-es nagy köréből egy 19 km-es szakaszt járunk be ma, szombaton.
Pomázon van a találkozó, ahonnan a 08:15-ös dobogókői busszal több túracsapattal együtt utazunk a pilisszentkereszti buszfordulóig. A diákcsapat a vezetője javaslatát megfogadva a megállóban marad reggelizni, mi heten pedig elindulunk a Zöld (Z) sávjelzésen. László-kúpjánál találkozunk két kedves hölggyel: lefényképezzük őket, aztán ők is bennünket, így készül el az első csoportkép.
Megyünk tovább felfelé a Grófi úton. Felérve a Boldog Özséb-kilátóhoz tartunk egy rövid szünetet. Kutyások jönnek, aztán mire leérünk a kilátóból, már mások foglalják el a helyünket. Továbbra is a Z sávot követjük, majd a Simon halála hely felé kanyarodunk a Piros kereszt (P+) jelzésen. Köveket kerülgetve, fatörzseken átmászva haladunk lassan, s mikor leérünk, a Piros (P) sávot követjük.
A Csévi-szirteket elérve felmászunk a Leány-barlanghoz. Nem nagyon szeretem a barlangokat, de ma könnyedén feljutok; Attila meg is lepődik, mikor felérek, mert előtte azt mondtam, nem megyek fel. Valószínűleg a környező barlangokban húzódhattak meg annak idején a pálos szerzetesek. Visszaereszkedünk a barlangjelzésen a völgybe, majd rövid ideig az Országos Kéktúra (OKT) kék jelzésén haladunk – végül is ma van a Kéktúrázás Napja!
Klastrompusztára megérkezve igen sokan vannak, gyerekek és felnőttek egyaránt. Négy kisgyerek vadgesztenyét gyűjt, még a sapkájukba is jut belőle, mielőtt beszállnának az autóba. A kolostorrom felszentelt hely: kicsik és nagyok a köveken ülve hallgatják az istentiszteletet. Mi a padokra telepedve fogyasztjuk el az ebédre hozott szendvicseinket.
Mikor újra elindulunk, a Sárga (S) sávon kapaszkodunk kifelé a völgyből, aztán a Zöld kereszt (Z+) jelzésen érkezünk meg a Kétbükkfa-nyeregbe. A parkoló itt is tele van, az autók utasai még valahol az ösvényeket tapossák. Attila azért megpróbálkozik egy ajánlattal: ha valaki annyira lefáradt, hogy a hátralévő négy kilométert már nem tudná megtenni, innen busszal lejuthat Pomázra. Senki nem érzi úgy, hogy elfáradt volna, így együtt megyünk tovább a Mária-pad felé.
Az egykoron a rómaiak által épített úton haladunk, amit az erózió azért alaposan elintézett – nem hagytak hátra dolgos kezű rabszolgákat, akik a hibákat javíthatták volna... Egy átereszt is találunk, amely tökéletes állapotban maradt fent. Találkozunk két hucul lovat megülő, a lovaglás művészetét elsajátítani kívánó emberrel is: se kengyel, se nyereg nincs a lovakon, a magas lovasok lába pedig majdnem leér a földre. Elég vicces a kép!
Lassan beérünk a település szélére. A Klastromkertben áthaladunk a pálosok által épített ciszterci apátsági templom romjai között. Ma a Hilda cukrászdát kihagyom, egyenesen a buszmegállóba megyünk. A 16:27-es busszal a Pilisszentkereszt–Pilisszántói elágazástól visszautazunk Pomázra.
Jó kis túranap volt! Nem rohantunk, igaz, így csak késő délutánra teljesítettük a Remeték útja mára rendelt szakaszát.
(A nap mérlege: 19,6 km, 936 m szintemelkedés)
A képeken a lencsén keresztül láthatjátok a fényképbe zárt történet meséjét – ahogyan én láttam, és megpróbáltam elmesélni. Azért, hogy a történet még érdekesebb és színesebb legyen, felhasználtam Paulik Attila képeit is; köszönet értük!
Apáthy László