Tele autóval utaztunk, a nap végére aztán kiderült, hogy ez volt a legjobb választás.
Még pénteken aggódva beszéltünk arról, hogy vajon a Tésai Alapítvány megtartja-e a rendezvényt. Czenki Zsuzsa határozott kijelentésére – „Megtartjuk!” – már eldőlt, menni kell. Szombat reggel több irányból indultunk Vác felé, hogy aztán a Dunakanyar folyamatos, megunhatatlan tájgyönyöre és a kicsivel Vámosmikola utáni szakasz után megérkezzünk Tésára.
A közösségi tér kemencéjénél és a normál időkben kuglipályaként működő tető alatt a korábban kelők már kavarták a lekvárt. Zsuzsa vezetésével tettünk egy sétát a faluban a „Czenki-kastélyig”, aztán mentünk vissza a közösségi térbe. Mire visszaértünk, már forrt a víz, törték a krumplit, és dolgos asszonykezek gyúrták a gombóctésztát. Jó volt látni, hogy mindenki felismerte a helyzetet, és ahol szükség volt dolgos kezekre, beálltak – mintha már évek óta ezt tennék.
Hamar elkészültek az első gombócok. Tálcára rakva, a becsületkassza mellett csinos hölgyek szedték papírtányérra a finom csemegét. Délben a dolgos kezek leálltak: aki dolgozott, annak járt egy tányér babgulyás, aztán folytatódott a munka. A tűzmesterek sorra járták a lekvároskondérok alatti tüzeket, a lekvárkavaró kanalak cserélődtek, a kanálnyél végén pedig az elfáradt kezek. Sűrűsödött a lekvár, de csak a nap végére készült el.
A vándorok, mint tapasztalt erdőjárók, megérezték az eső szagát. Kérdeztem a vándorokat, a sofőröket (a két Gábort), hogy mikor akarnak indulni. Hamar eldőlt: megyünk. Összeálltunk egy „zsebis” elköszönésre, és amikor már elengedtük egymás kezét, Zsebi csak annyit mondott: „Jövőre is jövünk!” Egy hangos „Szervusztok!” kiáltás után már indultunk is kifelé a faluból.
Mire Vámosmikolára értünk, már esett, mire pedig kiértünk az M2-es útra, már zuhogott, alig győzte az ablaktörlő. Az úton az esővíz sáros lévé alakult, ment, amerre látott, letakarva a sávjelzést. Az előttem haladó autó nyomvonalát követtem, a zuhogó eső csak Rákospalota után maradt el. Alsórákoson már nem esett, a vándortársaimat a metróállomásig vittem.
A nap mérlege: autóval 226 km és 1032 m szintemelkedés. A képeken láthatod a lencsén keresztül a fényképbe zárt történet meséjét – ahogyan én láttam és megpróbáltam elmesélni. Azért, hogy ez színesebb és érdekesebb legyen, Borsos Gábor képeit is felhasználtam, köszönet érte!