Történetünk főhőse már reggel 6 előtt a Szépjuhásznén volt, ahová szervezői fuvarral érkezett. Miközben lelkileg hangolódott (és vagy’ 3x volt pisilni), segített a rajt kialakításában. Mint a téli első hó, szállingózni kezdtek a leghosszabb táv résztvevői, úgyhogy a Futúrázó is beállt a nevezők sorába, majd elrajtolt.
A Nagy-Hárs-hegyre még inkább felgyalogolt. Pecsételés az első pontnál, majd lefelé indult a futás! Beelőzte azt a pár korai túratársat, akiket (nem őket, de másokat) legközelebb a Tarnai-pihenő utáni szakaszon látott viszont. Nadselű futás volt ez ott lefelé, a madárdaltól zengő néptelen erdőben. Egy őzecskét is sikerült megugrasztani! A Nagykovácsiba vezető úton ismét érdekes látvány: egy elütött sünből falatozott 2 varjú. Ilyen az élet körforgása… Futúrázónk lekocogott a Hűvösvölgy villamos végállomás lépcsőin, majd tanácstalanul forgolódott, mert arra vélt emlékezni, itt is van ellenőrzőpont. Az iddogáló hajléktalanok csoportján kívül azonban senki. Itinerből ellenőriz: nem, itt nincs ellenőrzőpont, akkor irány tova.
Emelkedő vette kezdetét, ebben bizony volt gyaloglás is. No azért muszáj erőt spórolni, durva dolgok várnak még ma! Szép lefutás volt a Határ-nyereghez, na aztán onnan kezdődött a mászás fel a Szépvölgyi-út végéhez. Volt itt zihálás és csöpögés rendesen. Az ellenőrzőponton kis csevegés belefért, majd evés-ivás nélkül irány tovább. Még nem volt ilyenekre szükség.
No itt most Futúrázónk résen volt nagyon, mert tavaly vakon elfutott azon elágazás mellett, ahol balra kellett volna menni, s akkor egy jelzetlen ösvényen korrigált. Szóval most figyelt, és meg is lett az a balos. Hibátlan. Kisvártatva már az Újlaki-hegy szikláin ugrált zergeként. Panoráma! Az első fotó.
Néptelen reptér, zöld, kissé napos táj. Pompás. No aztán itt valószínűleg valahol megint egy jelzetlen ösvényre tért, amit a legközelebbi jelzett út elágazásában realizált. Nem vész. Futi tova, aztán már ott is a Virágos-nyereg rétje, a szélén üldögélő két pontőrrel. Pecsét, két mondat, spuri!
Fincsi futószakasz ez a Guckler Károly szintút, még fincsibb a róla letérő sárga szakasz. Nyami! Élvezet volt. A Kötők-padja nevű rész meg aztán különösen szép, és kicsit már technikásnak is mondható. Érdemes nagyon láb alá figyelni, de azért a 3. szemünkkel a panorámára is sandítsunk, ami itt feltűnik a Köves-bérc, illetve a Kevélyek irányába. Itt Futúrázónknak már nagyon kellett pisilnie, de mivel olyan jól ment a futás, nem bírta magát rávenni, hogy ebbéli tevékenység intézése okán megálljon. (Azért kicsit később meggyőzte magát, és megejtette.) A következő szakaszon feltűntek a szintén ma megrendezésre kerülő futóverseny irányjelzői (táblák, festékszóró nyilak és pöttyök a talajon), de ez nem térítette el kellően informált Futúrázónkat. Hamarosan bekanyarodott az Alsó-Jegenye-völgy egy rétjén székelő következő ellenőrzőponthoz, ahol többféle módon variált zsíros kenyérrel dúsan megrakott asztal várta a céltudatosan ide tévedőket. Itt ivott egy jó adagot, és után is töltött szörpből. Evésre nem vágyott, s kis eszmecsere után (melyből többek közt megtudta, hogy 1 és ¾ órája indult el) tovább is állott.
Jött a szép Alsó-Jegenye-völgy a Paprikás-patak mentén. A futás oly jól ment, hogy a Futúrázó még a vízesést sem vette észre. (Sebaj, tavaly megcsodálta, és megcsodálkozta a benne fürdőzőt is.) Itt a szembejövő kutyasétáltatók még „jóreggelt!”-tel köszöntek. Az egyre hangosodó kutyaugatás szivilizásziót sejtetett, s az ember egy téridő ugrással (amit mentálisan kicsit nehezebb követni) Solymár egyik forgalmas főutcáján találja magát, ahol rögtön át is kell kelni az úton. Ezzel mondjuk most épp mákja volt a Futúrázónak, aki mellesleg ezen a rövid városi szakaszon túrára váltott, a futólábakat csak az erdőbe beérve vette elő újból. Már ott is az elágazás, ahol a 30-as táv balra, az 50-es jobbra halad tova. Habozás nélkül egy jobbos, majd máris farkasszemet lehet nézni egy hosszan emelkedő szakasszal. Túralábak ismét elő, futólábak elpakol. Ez nem egy kifejezett szép szakasz, széles erdészeti út, gyér erdő, viszont sokat dobott rajta az a néhány épp virágzásnak indult nagy ezerjófű, ahh, azok bizony szépségesek voltak! Jött egy látszólag semmiből semmibe vezető aszfaltút keresztezése, majd egy hosszú egyenes (és ebből fakadólag unalmas) szakasz. Megint futás aztán, és már a Zsíroshegyi részen vezet az ösvény a szélső utcával párhuzamosan a fák között. Tavalyi emlék: itt már eléggé jelentős izomfáradtság volt, és az „üldőzők” lihegése (=2 futó könnyed beszélgetése) hallatszott. Snitt: most nem. Senki nem követ. A Muflon-itató után már ott is van a Zsíros-hegyi ellenőrzőpont. Itt ivás, utántöltés, csevegés okán ismét kis szünet. És még mindig nem jön senki más teljesítménytúrázó! (Tavaly itt előztek meg.) Az izomfáradtság pedig közel sem olyan jelentős, mint tavaly. Király!
Irány tovább a kéken, majd futás egészen addig, ahol a szörnyen kavicsos szörnyen emelkedős útrettenet kezdődik a Nagy-Szénás felé. Itt küzdelmes, izzadós, fogcsikorgatós felgyaloglás. Rövid ismét futható szakasz, majd a csinosan felújított kis menedék (egykori turistaház) után kaptatós kigyaloglás a fényre, a Szénás füves dombjaira. Hirtelen ötlettől vezérelve a Nagy-Szénás csúcsára felkocogott. Aztán a csúcskőnél zihálva dőlt előre. Nagyjábóli légzésrendezés után bekapott egy banánt, mert elkezdett érezni valamiféle elő-éhséget. Jókora banán volt, tán kitart egy darabig. Itt is muszáj volt fotózni, igazán csodás újabb panorámapont!
Visszanéz: még mindig nem jön senki más. Hogymikvannak…
Futi-futi tovább a kéken, kék kereszten. Kis társadalmi munka is belefért: az összes pókhálót és fákról lógó hernyókat a Futúrázó szedte össze a mezőny elől. Szívesen. És hát igen, azért a lábizmok érzete már jelentősen megvan, az tagadhatatlan. Emelkedőkön felgyaloglás, jó az. Hát ha még a Kutya-hegyi ellenőrzőpontig elér így, zömében futva, az szép lesz. És aztán ez megtörtént. Na de ott már nyújtani kellett a lábakat gazdagon, míg megkapta a pecsétet. Féltáv, csodás időérték alatt: valahol 4 óra környékén (körülbelül). Wow! A pontőr javasolta a kis pihenést, de Futúrázónkat fűtötte a vágy, hogy megtudja, mire képes itt ezen a téren, úgyhogy egész hamar továbbállt. No azért futni kicsit nehezen sikerült elkezdeni, és az a mozgás is érdekesen nézhetett ki kívülről… Mint egy nehezen induló autó. De azért beindult, és mivel olyan szépen lejtett az út szinte egész Telkiig, az lett a vége, hogy lefutott Telki főútjáig. De ott behúzta a féket. Kivoltak a lábai, mint azok a bizonyos libák… A szent elhatározás megvolt, hogy itt falun belül BIZTOS, hogy gyalogol. A többit meglátjuk.
Hát a pontőrt Futúrázónk ébresztette. Mert itt még mindig nem érte utol más! Döbbenetes élmény… No itt egy kicsit leült, először indulása óta. 30 km 4 és ¾ óra alatt. Számára hihetetlen időeredmény. Ennél már csak az hihetetlenebb, hogy ennek a 30 km-nek (és fogalma sincs, mennyi szintnek) a zömét futómozgást végezve tudta megtenni! Csak az a baj, hogy a lábizmainak itt igencsak vége volt… És tudta tapasztalatból, hogy most jön a nehéz rész… De hát el kellett indulni.
Talán egy szakaszon még megpróbálkozott a kocogással (így nézhet ki egy 90 éves görnyedt hátú „futó” manó…), de hamar feladta, mert kissé megijedt, hogy mi lesz, ha a virgácsok valóban bedobják a törölközőt. Voltak csábító enyhén lejtő szakaszok, de ment a heves vita a fejben: „ne merészeljé’ futni próbálni, te hülye, hát még egy nagy csomó táv van vissza, időd mint a tenger, nyughassá’ má’, beérsz így is, csak érjé’ be, ahhoz meg ép lábak kellenek!” Ügyesen lebeszélte magát ezekről az elcsábulásokról, és bandukolt tova. Felkanyarodva a zöld háromszögre a Tarnai-pihenőhöz aztán vége volt a világnak. Mélypont pipa. Bensőben enyhe rosszérzés (hányinger várható?), lábizomzat kemény sztrájkban, tempó gyökkettő. Célmeghatározás: elérni a Tarnai-pihenőig, és ott istenuccse megállok pihenni egyet, sőt: dőzsölök, és még LE IS ÜLÖK! Sőt, talán eszem is valamit. Hát az nagyon nehéz volt odáig elérni… Az összes jó hely foglalt volt, de mindegy, már egy satnya fűcsomó is tökéletes volt popó alá. Napozás, ivás, lábak pihentetése, és 2 gyümölcsszelet is lecsúszott. Közben azért piszkálta a kíváncsiság, hogy ugyan jönnek-e már mások, és sandítgat hátra mindig. De csak olyan andalgó-kiránduló arcokat lát.
Futúrázónk, aki itt csak egy satnya sétáló volt, továbbállt. És itt a legsötétebb szakasz következett a Vörös-pocsolya ellenőrzőpontig. Pedig milyen szépséges részek vannak! Sírt a lelke, hogy de jó lenne ezeken a szép ösvényeken futni, de ez a test ezt most nem bírja el! Amit elbírt, az valami végtelen lassú sétatempó volt. Tavaly a gondviselés itt küldött mellé egy ismerőst, akivel egész a Vörös-pocsolyáig együtt mentek, és úgy nem volt olyan sötét. Idén pedig elküldte azt a két embert, akik leelőzték: először csak egy futó srác, aztán egy másik. Később kiderült, hogy ők is az 50-en voltak. Íme, itt hát bekövetkezett. (Ez fejben amolyan vízválasztó volt, hogy meddig sikerül elsőként odaérni pontokra.) Végiggyalogolt a Vörös-pocsolyáig, és olyan epekedéssel várta minden kanyar után a pontőrök feltűnését, mint strandon elveszett gyerek az anyját. És aztán ott voltak… Ahh, atyaég, megvan a pont… Lábnyújtások és nyögdécselés ezerrel! És Sport szelet. És traccsparti. És addig tulajdonképpen pihenő.
Utána valami történt. Itt elűzetett a sötét szakasz mumusa, indult a felívelés a mélypontból, és olyan történt, amit a Futúrázó mára már nem vizualizált: futott! Ismét futott, és nem is volt akkora szenvedés! Lefutott, még a kis felfelén is futott, és odafutott az utolsó ellenőrzőponthoz. Ott gyorsan végzett, és kocogott tovább, ám a Fekete-fej nem viccel, oda fel kell még mászni. Nem is volt akkora kínlódás, mint korábban ennél kevésbé szintes emelkedők. Túloldalt megint futás le, majd futás a Szépjuhászné úton is. Utána jön az utolsó szivató: a Nagy-Hárs-hegy közepéig fel kell mászni. A Futúzáró eldöntötte, hogy ha itt felmászik, akkor onnantól már befut a célba. Mert valahonnan még előcsomagolt valami energiatartalékot. (Ezek szerint volt egy ilyen rekesze.) Végül a befutó elmaradt, mert a kedvese eléjött, és gyorsgyaloglásban „besuhantak” a célba. 8 óra 5 perc – másfél órával hamarabb, mint tavaly. Döbbenet…
Így éltem meg. Jövőre a 30 km-es távot kellene végigfutni! (Gondolom én azt most.)
Köszönöm a szervezőknek, és az összes embernek, akik pontőrködést vállaltak!
GY.D.