Beszámoló - 2014 augusztus eleje - FOGARASI-HAVASOK (fél)GERINCÉN

Részletek: Szülőkategória: Beszámolók; Módosítás: 2014. november 11. kedd, 17:02

A gondolat
2013-ban talán a nyár már az őszbe hajlott, mikor a neten találtam néhány képet, és egy videót a Fogarasi-havasokról.
Na, ez az! Itt még nem jártam, de már olvastam róla korábban.
A gerincet végigjárni, a legmagasabb csúcsokat megmászni, ezt nem kéne kihagyni. Legalább 8 nap. És mindent vinni kell, sátrat, kaját, téli ruhát, ez minimum 20, de inkább 25 kiló. Emberes kihívás… Lehet, hogy néhány év múlva már nem tudnám megcsinálni. Tényleg lehet, akkor jövő nyáron! De ehhez kellenek felkészülő túrák is, 25 kilóval még nem nagyon másztam hegyre fel, jó lesz kicsit bemelegíteni előtte.
Nos, a terv megvan, leírjuk, bele az egészet a jövő évi programba és gyűjtjük az erőt és persze a csapatot.

Felkészülő túrák
Augusztus elejére lett a programba illesztve a Fogaras túra, előtte 3 és 2 héttel egy-egy felkészítő túra. Csak egy-egy naposak, jobb lett volna több napos, de arra nincs idő. Nem baj, így is jó.
Közben kiderült, hogy sokan nem leszünk a Fogarasban, ketten vagyunk igazán elszántak Szilivel, még ketten gondolkodnak rajta és ennyi. Mi nem tetszik rajta a többieknek… ?
Az első felkészülés a Pilisben a Kék útvonalán volt, 18 km, 690 m szinttel. Nem sok, de 25 kilóval már egy kicsit más. Szili is, meg én is megtömtük a zsákjainkat, az enyémben volt teli vizeskanna, villáskulcs készlet, csomó újságpapír, nadrágok, pulóver. Összejött a 25 kiló. Még ketten jöttek velünk ezen a napon, de az ő zsákjuk alig volt 3-4 kiló… így könnyű.
A második túrát a Börzsönyben tartottuk a Szent-Mihály hegyen és környékén. Piszok meleg volt aznap, ami ezen a nyáron nem sokszor fordult elő. Csak 14 km várt ránk, de 880 m szinttel, néha olyan meredeken kapaszkodtunk, hogy ha orra estem volna, csak egy apró koccanás lett volna az egész. Itt is ketten kísértek minket, mosolyogva rajtunk a kicsi zsákjuk alól.

Szóval a felkészülés megvolt, kaják beszerezve, vonatjegy megvan, ruhák, kellékek tudományosan összekészítve. Minden megvan? És mennyi a fölösleges? Ez a dilemma minden hosszabb út előtt elmaradhatatlan, de most nagyobb a súlya. Pláne a fölösleges dolgoknak szó szerint…

És akkor A TÚRA

1. nap előtti nap
Ami azért előtti nap, mert aug. 2-án kezdtük valójában, de már 1-én este vonatra szálltunk, hogy délelőtt Brassóba érjünk.
Munkából egyenesen Szilihez érkezek, a holmim már hajnalban odavittem. Andris visz ki minket a vonathoz, hullafáradtan szállunk fel, indulás 19.10-kor. Szerencsére egy négyes ülésen csak ketten vagyunk, de az éjjeli utazás alatt így is keveset alszunk, inkább csak gyűrődünk.

1. nap
Több, mint 1 órás késéssel érkezünk Brassóba, sebaj, a helyi vonat, amivel tovább kell utaznunk, 2 óránként jár, megyünk a következővel.

Fél 2 körül érkezünk Zarnestibe, kellemes, napos idő fogad minket. Hátunkra vesszük a 25 kilót, indulás keresni a terepjárós helyi fuvarosokat, akik a Rudarica erdészházhoz felvisznek.
Honnan indulhatnak, kik lehetnek azok? Sehol nem találunk ilyen autósokat.
Nagyzsákos túrázókkal találkozunk, de ők elkanyarodnak teljesen más irányba. Most mi van? Többen is azt mondták még otthon, akik már jártak itt, hogy a fuvarosok itt fognak „nyüzsögni”! Körülöttünk ugyan nem nyüzsög senki, de az idő nagyon telik. Vissza a vasútállomáshoz, hátha mégis ott valahol… de ott se… sehol?! Na jó, akkor indulás gyalog, hiszen csak 20 km.
Poros, murvás úton gyalogolunk, már jócskán elhagytuk a várost, autók néha jönnek, de inkább csak szembe. Jön mögöttünk egy lovas szekér, ülnek rajta hárman-négyen, rájuk nézünk, a kocsis int a fejével, hogy szálljunk fel. Ez jó, már kétszer olyan gyorsan haladunk, mint gyalog. Vidáman zötykölődünk, de alig több mint 20 perc múlva mutatják, hogy szálljunk le, mert ők itt elkanyarodnak. 3 km-el beljebb vagyunk, ez is valami, indulás tovább gyalog.
Hétvégi házak között trappolunk, némelyik nagyon hivalkodó, kevés van, amelyik tetszik. Hátra nézve az se nagyon tetszik, amilyen felhők sokasodnak, de hátha felérünk eső előtt a házhoz, hiszen már csak 12 km lehet. Jön egy terepjáró mögöttünk, ezt már bátrabban megállítjuk. Nehezen megértetjük, hogy hova tartunk, ő meg megérteti velünk, hogy ugorjunk fel a platóra, de csak egy darabig visz, mert más fele fog menni. Mikor leszállunk, Szilivel megállapítjuk, hogy ez ismét valami, újabb 3 km-el közelebb vagyunk. De gyerünk-gyerünk, mert egyre húzódnak fölénk a felhők.

Már ritkulnak a házak körülöttünk, erdős szakaszok, tisztások váltják egymást.
Szili panaszkodik, hogy a sarkát egyre jobban töri a bakancs, pedig már nem egészen új. Jobb lesz, ha megállunk és most beköti, mielőtt járni se bírna. Le a bakancsot, zoknit, és kiderül, már most jócskán felszakadt a bőre. Mi jön még?
Perceken belül megtudjuk: az eső. Ráadásnak villámlás, dörgés. Újból megállunk, elő az esőkabáttal, zsákvédőkkel, és indulás tovább, mert nem csak a felhőktől van sötét, kezd lassan alkonyodni.
Már teljesen erdősült úton haladunk, egyre jobban emelkedik, az eső közben jócskán ráerősít, de a villámok elmaradnak. Autóhangot hallunk hátulról, félreállunk, de megáll, egy fiatal nő ül benne és int, hogy szálljunk be. Ilyen csak a mesében van! Fél perc se kell hozzá, már bent ülünk, és magyarázzuk, hogy hova tartunk. Román a csaj, de megérti, és mondja, hogy szóljunk, ha ki akarunk szállni. 20 perc alatt felérünk a házhoz, kiszállunk, mosolyogva integet és megy tovább más irányba. Hova tarthat estefele ilyen időben, itt az erdő közepén?? Ő biztos tudja.
Végre itt vagyunk a Rudarica háznál, mellette egy elég elhanyagolt nagyobb ház, valamikor vendégház lehetett, de a kertje füves, barátságos. Az erdészháznál egy nem túl szimpatikus pár ócskavasnak látszó traktort bütyköl, próbálunk magyarázkodni, hogy itt szeretnénk sátrazni. Nagyon elutasító a válasz, amit egy nagyobb testű kutya is megerősít… na jó innen tovább gyorsan…
De merre is? Három út vezet innen tovább, innen kéne indulni a piros jelzésnek is, ami végigvezet az egész gerincen. De jelzés sehol, a táj meg egyre sötétebb. Égtáj szerint elindulunk, és 6-800 m-el arrébb megtaláljuk a pirosat.
Hurrá, végre valami bíztató! De hol fogunk sátrat állítani, sehol nincs erre alkalmas hely. Egyszer csak a piros jelzés a széles útról balra lefele mutat és egy keskeny ösvényen halad, át egy kisebb patakon. Még jó, hogy az erős szürkületben észrevettük a jelzést.
De a patak után… nem hiszek a szememnek: pokoli meredek hegyoldalban vezet tovább az ösvény.
A zsák már borzasztóan húzza a hátunkat… és most még itt fel? Hol lehet már végre aludni?!
Az eső ugyan elállt közben, de most az izzadságtól szakad rólunk a víz.
Egy nagyobb kidőlt fát kell átlépni, mikor átemelem a bal lábam, egy óriási görcs rántja össze a vádlimat. A francba, ez nagyon hiányzott… Lehuppanok a fatörzsre, próbálom kimasszírozni, de hirtelen nem sokat javul, kell hozzá negyed óra. Megiszok egy kalciumos pezsgőtablettát, lehet, hogy lassan szívódik fel, de jól esik. Szilinek is jócskán fáj a sarka. Jól festünk itt ketten ilyen állapotban az egyre sötétebb erdőben.
De indulás tovább.
A ösvény kicsit laposodik, az erdő átvált cserjésbe, de olyan sűrű, hogy nem csak a jelzést nem találjuk, az ösvényt is alig lehet követni. Egyszer csak felérünk egy lapos ritkásabb erdőbe, ahol becsatlakozunk egy szélesebb szekérútba. Ez kivezet egy egész kicsi platóra: itt a sátorhelyünk!
Ledobjuk a zsákjainkat, lehuppanunk a földre, bár csupa víz a fű. Itt még világosabb is van, nyugat felé még látni a lebukott nap vörösesen derengő fényeit.
Gyorsan sátrat állítunk, és főzünk egy jó forró teát. Most látom, hogy a városban megtöltött palackjaimból már kettő üres, alig több mint 1 liter vizem van, Szili sem áll sokkal jobban. Holnap hamar meg kell találnunk az első forrást.
Egy kis vacsi, hagy fogyjon valami abból rengeteg súlyból, ami egész nap a vállunkat húzta. Közben a távolban ismét villámok kezdenek villogni. Nem baj, gyorsan bepakolunk a sátorba, és ugrunk bele a hálózsákba. Végre…

2. nap
Forgolódok a hálózsákban, valami nagyon nyom alul, arrébb húzódok. Kinyitom a szemem, most mi van?...hol is vagyok?... Már világos van, lassan összeáll a kép az estéről, meg az éjszakáról, átvonult felettünk egy vihar is. Kinyitom a sátrat, most remekül süt a nap, de csupa víz minden (itt még a minden csak arra vonatkozik, ami a sátoron kívül van, egy törülköző, pohár és persze a fű)
Szili is ébren van, ő azt mondja, rosszul aludt, fázott és fáj a sarka.
Reggelizünk, közben a térképen azonosítjuk, hogy hol is lehetünk. Eszembe jut, hogy a hátizsákom vállpántja már tegnap foszlani kezdett, ezt most kell megvarrni, amíg nem nagy a baj, a 25 kiló ezt is igénybe veszi. Megveregetem a saját vállam, hogy gondoltam ilyenre és hoztam tűt, cérnát.
Pakolás, sátorbontás, 10-kor sikerül elindulni, elég későn… A piros jelzést csak fél km-en át látjuk, utána eltűnik. Szili előveszi a GPS-t, pontosan arról sem tudjuk azonosítani az utat, megyünk égtáj szerint. Egyre melegebb van, nagyon tűz a nap, szomjas vagyok, de kevés a vizünk, spórolni kell.
Tisztások között szekérúton megyünk előbb le, aztán felfele, nagyon szép a kilátás. Beérünk egy erdőbe, keményen emelkedni kezd, de megtaláljuk a piros jelzést, ez megnyugtat.
Később elmarad az erdő, nagy füves hegyoldalakon haladunk.

Szili kicsit hátrébb van, az emelkedő után felérek egy platóra, felbukkan egy nagy birkanyáj. A pásztorkutyák rögtön észrevesznek, vadul ugatva rohannak felém, legalább 8-an vannak. Rohanok vissza a platóról, hogy Szilivel összeálljunk, persze a kölcsönkapott elektromos sokkoló valahol a hátizsákom kis zsebének a mélyén… okos… Egymás mellett állunk, előre tartva a túrabotjainkat, de a kutyák nem jönnek. Úgy tűnik, elég volt, hogy a lejtőn leszaladva kikerültem a látómezőjükből. Még egy darabig így állunk, aztán jobbra nagyot kerülve, ahol szintén takarásban vagyunk, megoldódik a helyzet. A sokkoló már a zsebemben, egy pillanat alatt elő tudom venni.
Felérünk a Lerescu csúcsra, 1890 m, csodaszép a kilátás és nagyon meleg van. Már összeragad a szánk a szomjúságtól, de csak kortyokat iszunk, nagyon kevés a vizünk. A zsák is piszokul húzza a hátunkat, próbáljuk megtalálni a jó taktikát, több rövidebb, vagy kevesebb, de hosszabb pihenő, még nem alakult ki.
Lefele vezet az ösvény, majd újra fel, elérjük a Comisul csúcsot, 1883 m. Már nyelni sem bírok, annyira száraz a szám, az ajkaim összeragadnak, megint egy-két kortyot iszok, de érzem, semmire nem elég.
Szili is szenved a szomjúságtól. A csúcsról lefele újabb birkanyáj legel az úttól 2-300 m-re, 4 kutyát látunk körülöttük. Kezembe fogom a sokkolót és Szilivel egymás mellett haladunk. Kicsit letérünk az útról, hogy nagyobb ívben kerüljük őket, úgy látszik, ez elég, nem foglalkoznak velünk. Rendben, akkor mi se velük.
Újra felfele kapaszkodunk, fel a Lutele csúcsra, ez már 2000 feletti, azaz 2178 m. Fent leülünk, hosszabb pihenőt tartunk, eszünk és iszunk vizet, azt a keveset, ami van. A leírás szerint 3 km-re van a forrás, így megisszuk a teljes készletet, de 5 perc múlva úgy érzem, mintha semmit nem ittam volna.
Egy rövidebb lejtőn leereszkedünk, utána szintúton haladunk, őrült szomjas vagyok, hol van már az a forrás?!! Nagyon mérges vagyok magamra, hogy így elcsesztük a vízkészletet. Persze Zarnestiben még nem tudtuk, hogy 2 napi adagra lesz szükség.
Az úttól balra kicsit lejjebb elénk tárul az a széles, lapos nyereg, ahol az első éjszakát terveztük, persze ha Zarnestiben találtunk volna fuvarost, aki Rudarica házhoz felvitt volna. A leírás szerint itt kell lenni a forrásnak! Szaporábbra vesszük a lépéseket, szinte futunk lefele. Víz! Víz!
Lent valóban van víz… a lábunk alatt. Nagyon érdekes a talaj, vannak kisebb letörések, alattuk pocsolyák, és mocsár, de hol a forrás? Téblábolunk jobbra-balra, van ahol majdnem bokáig süllyedek a mocsaras fűben, de ebből mégse ihatunk, itt biztos, hogy birkák legelnek, isznak és persze űrítenek időnként. HOL A FORRÁS ?? Eszméletlen szomjas vagyok, próbálok nyelni, de nem tudok. Eszembe jut a leírás, hátha van pontosabb adat a forrásról. Előveszem, és tényleg van: a nyereg északnyugati oldalában egy mély völgy indul, ott kell kicsit leereszkedni a forráshoz. Egy szárazabb részen ledobom a zsákom, és sietek a völgy felé. Szilit nem látom sehol. Ahogy a lehajláshoz érek, ő már jön felfele, és kiáltja, hogy megvan a forrás. Ügyesebb volt. Fantasztikus érzés a friss víz, de annyira hideg, hogy csak lassan kortyolgatunk. Fáj a torkom, ahogy nyelek. Ritka eset, hogy egy meleg nyári délután a víznek jobban örülök, mint egy korsó sörnek…
Ijesztő volt a helyzet, de így már minden jó, nem fogunk kiszáradni. Akkor viszont kezdjünk sátrat állítani, és együnk is valamit. A nagy lapos nyereg közepén egy borzalmas állapotú bádog bivakház áll, belül ki van égve, mögötte óriási rozsdás konzervdoboz kupac, nem is kupac, inkább hegy. Jóval arrébb keresünk sátorhelyet. Feljebb az ösvényen 3 túrázó jön, ők is letérnek erre mifelénk.
Keleten sötétebb felhők gyülekeznek, és távoli villámok is feltűnnek, a sátrat hamar feldobjuk.
Hál’istennek csak nagyon kevés eső ér minket, a nagyobb vihar délre húzódik. Kényelmesen vacsorázunk, és közben – amit nem hittem volna – szúnyogok kisebb hada bosszant minket. Persze, itt a mocsaras talaj nem messze, az nekik egy paradicsom, és mi is megjöttünk, így még vért is tudnak szívni.
A hármas csapat is ideért, alig 50m-re letelepszenek, és sátrat állítanak. Odajönnek hozzánk, ők se találták a forrást, de mi eláruljuk az irányt. Kedves fiatalok, 2 lány 1 fiú, kiderül, hogy bukarestiek, ők is a gerincet járják végig. Angolul tudunk valamennyire kommunikálni, azt is inkább Szili.
A nap aranysárga ragyogással búcsúzik, mi is behúzódunk a sátorba, mert ahogy eltűnt a nap, percről-percre hidegebb lesz.

3. nap
Csendes éjszaka után erősen csípős reggelre ébredünk, hol is az a pulóver?

Reggeli és sátorbontás után elköszönünk a bukarestiektől, ők még szöszölnek. 9 körül indulunk, de előtte célba vesszük a forrást, minden létező palackot megtöltünk, ami legalább 4 liter és egyben 4 kiló is súlyban. De sebaj, még egyszer nem akarunk a kiszáradás határáig jutni.
Jó tempóban haladunk, süt a nap, már csak pólóban nyomjuk a kilométereket, de a zsák ma is kegyetlenül húzza a hátamat, nem lehet megszokni. Balról megkerüljük a Popii csúcsot (2229 m), majd leereszkedünk Vadului nyeregbe. Közben pihenőt tartunk, a bukaresti csapat mosolyogva megy el mellettünk. Vagy könnyebb a zsákjuk, vagy ki tudja… talán fiatalabbak.
Kis energiapótlás után folytatjuk, bátran iszunk is, hiszen van miből. Jó ez a tudat. Emelkedők, lejtők váltják egymást, egy kisebb völgyben elmegyünk a pihenő bukarestiek mellett, most mi mosolygunk, de azért ők is, nem sokkal utánunk indulnak.
Az egyik emelkedő tetején ismét pásztorkutyákba ütközünk. Már rutinosan tartjuk a botokat előre, bevetem a sokkolót is, de a pásztor is kiált nekik, így sose tudom meg, hogy a sokkolóra húzódtak vissza hirtelen, vagy a pásztor hangjára? Nem sokáig dilemmázok a kérdésen, a lényeg, hogy békén hagytak minket, meg a bukarestieket is, mert közben ideértek a sarkunkba. Ők még nem láthatták a kutyákat a kiszögelés miatt, de jeleztük nekik, hogy óvatosak legyenek.
Elérünk a Bratila csúcshoz (2274 m), az ösvény jobbról kerüli, mi is. Erősen lejt az út egészen a Bratila nyereg aljáig. A nyereg aljában egy piros-fehér fél focilabda lapul. Persze csak távolról focilabda az, valójában egy félgömb alakú bivakház. Jó ez a piros-fehér szín, rossz időben is könnyebb észrevenni. Leérve a nyeregbe megnézzük belűről, egész elfogadható állapotban van, éjszakára, vagy vihar esetére megfelelő menedéket nyújt.

Kicsit eszünk-iszunk, közben megjönnek a bukarestiek, és mennek is tovább. Azaz kapaszkodnak felfele, mert a Ludisoru csúcs (2302 m) mellé vezető oldal meredezik előttünk. Néhány perc múlva nekiveselkedünk mi is, követjük őket.
A csúcshoz szinte egyszerre érünk fel, leülünk, fényképezkedünk, megkérjük, hogy csináljanak rólunk képet, végre Szilivel együtt is legyünk egy fotón.

Majdnem szintúton haladunk tovább, kisebb lejtők, emelkedők után hamar elérjük a Zernye csúcsot, (2223 m) balról kerüljük, az ösvény nem vezet fel a tetejére.
Leereszkedünk a Zernye nyeregbe (1923 m), közben egy kutya szegődik mögénk. Ez honnan került ide? Figyeljük egymást, de egy jámbor fajta, 20-30 m-ről követ minket. A nyeregben lepihenünk, ő is. Pár falatot adok neki, a többire nekem is szükségem van. Később a bukarestiek mellé szegődik.
A nyereg után keményen változik a helyzet, vagyis inkább az út jellege. Igencsak meredek hegyoldal meredezik előttünk, tele sziklákkal. Egymásra nézünk Szilivel, ezt akartuk…? Ezekkel a zsákokkal a hátunkon? Persze, hogy ezt, lesz ez még keményebb is pár nap múlva a Negoj csúcs után, legalább is a leírás szerint. No rajta, megyek előre, de megbeszéljük, hogy nagyon óvatosak leszünk, mert 25 kilós zsákkal a sziklákon nem árt jobban figyelni. Egész jól haladok, biztos lépéseket találok a sziklákon, helyenként kézzel is kell húzni magam, jó fogások adódnak, de ilyenkor úgy érzem, hogy ólom van a hátamon. Röpke fél óra, és fent vagyok a sziklás fal tetején, bevárom Szilit és szinte egyszerre mondjuk, hogy ez nem is volt annyira izgalmas, mint amilyennek lentről látszott. Patakokban folyik rólunk az izzadság persze, de ez sem különös, hiszen meleg van.
Itt még nem tudjuk, hogy hamarosan már nem csak az izzadság folyik patakokban, de az majd kicsit később.
Tovább már gyengén emelkedik, sőt helyenként szintúton haladunk. Újabb birkanyáj, újabb pásztorkutyák, nem hoznak különösebben lázba, persze azért a szemünk rajtuk, a botok meg feléjük nyújtva. Sokkolóra nincs szükség.
Elmegyünk a Leaota csúcs (2312 m) mellett, utána feltűnik az első 2500-as csúcs, a Dara, ez pontosan 2500 m magas. Egyre izgalmasabb, vadabb a táj, meredek hegyoldalak, mély völgyek mindenfele. A Dara alatt egy mélyebb katlanban megpillantjuk az első hófoltokat. Felkapaszkodunk egy kisebb kiemelkedő sziklára, hogy gyönyörködjünk. Leírhatatlan a látvány, sziklás hegycsúcsok, mély völgyek, tengerszemek, patakok. Szívom magamba amit látok, érzem, ahogy töltődök. Ezért jöttem ide!
A legmeredekebb oldalakban is birkák legelnek, hihetetlen, mi tartja ott őket, rájuk nem hat a gravitáció?

Jobbra jó mélyen egy nagyobb tengerszem csillog. Szili hirtelen felfedezi, hogy ez lesz az Urlea tó. Itt terveztük eredetileg a 2. éjszakát. Most oda kéne leereszkedni? Megnézzük térképen, 2194 m-en van, mi meg most éppen 2400-on. Holnap reggel meg vissza ide az ösvényre? No azt biztosan nem! Gyerünk tovább! A bukarestiek is említették, hogy nem itt éjszakáznak, hanem a Fenestra nyeregben, megyünk mi is oda. Még 5 km, meg egy csomó szint, de belefér sötétedésig, legalább behozunk valamit az 1 napos lemaradásunkból.
Egyre kitettebb helyeken vezet az út, figyelni kell minden lépésre. Időnként szembe is jönnek, óvatosan kerüljük egymást. Jobbról az Urlea hegy monumentális csúcsa (2473 m) magasodik felénk, felemelő látvány. A Mogos nyereg felé haladunk lefele, már igencsak fáradtak vagyunk, a zsák egyre nehezebbnek tűnik. Távolban megint villámok cikáznak, úgy tűnik, ez már rendszeres lesz délutánonként.
A nyereghez közelítve fantasztikus látvány fogad: az északi oldalról felhők emelkednek ki a völgyből, lélegzetelállító.

A Tátrában láttam ilyet utoljára. Gyorsan fotózni kezdem, de perceken belül el kell tenni a gépet, és öltözni, mert hihetetlen gyorsan beborult az ég, és már esik is. A villámok is közelítenek. Jó lesz igyekezni, mert itt a gerincen nem túl okos dolog a villámok között téblábolni. Itt az ember pont úgy működik, mint egy villámhárító… Szemből jönnek ketten, mikor kerüljük egymást, látjuk, hogy róluk már mindenhol folyik a víz. Közben gyengül az eső, sőt el is áll. Megússzuk?
Sietve lépkedünk tovább, hamar elérjük a Fenestra nyerget. Innen indul lefele északnak a Szombatfalvi-völgy. Két ember kapaszkodik éppen felfele, kiderül, hogy Kolozsvárról jöttek, az egyikük magyar, Lacinak hívják. Beszélgetünk egy kicsit, közben hirtelen esni kezd megint, a villámok is egyre durvábbak. Az eső átvált jégesőbe, keményen kopog a fejünkön. Rajtam sapka és kapucni is van, mégis jókorát ütnek a borsónyi jégszemek. Nagyokat csapkodnak a közeli villámok, ennek most már fele sem tréfa, gyerünk le a gerincről! Laci még említi, hogy a neten az előrejelzés szerint 2-3 napig ítéletidő várható a Fogaras-hegységben. Jól hangzik… Ők behúzódnak egy sziklakiszögelés alá, mi elköszönünk, mert a völgyben vagy 2-300 m-el lejjebb kinéztünk egy kis füves platót, talán ott fel tudjuk állítani a sátrat. A jég elmarad, de őrült zápor zúdul ránk. Nagyon meredek, vizes, sziklás ösvényen ereszkedünk lefele, futásról szó sem lehet. De minek is, esőkabát ide, vagy oda, már a gatyámból is folyik a víz. Azért kapkodjuk a lábunkat a most már legalább 28 kilós zsákkal, hiszen az is megszívta magát vízzel. Mindenütt pici, rohanó patakok képződnek, keresztbe-kasul lépkedünk rajtuk.
Egyszer csak szembe jönnek hárman. Ezt nem akarom elhinni! Hova tartanak, mire számítanak? Nem tudom, legyen az ő dolguk. Kerüljük egymást, ők is, mi is megyünk tovább. Leérünk a platóra, valamennyire enyhült az eső. Igencsak ferde a talaj, de nem érdekel, 3 perc alatt felállítjuk a sátrat.
Kipakolok a hátizsákból, kiderül, hogy hiába a szuper-vadiúj esővédő huzat, ilyen esőnek semmi nem áll ellen. 4 pár zoknim maradt száraz összesen, Szilinél is hasonló a helyzet. A hálózsák és a matrac csak félig vizes, másképp szólva azok legalább félig szárazok. Épp elég fáradt vagyok, jól esik belebújni.
6 óra körül eláll az eső, kibújunk a sátorból, rettenetesen párás a levegő, száradni nem fog semmi, az biztos. Vizünk nem sok, de van, forró levest főzünk, nagyon jól esik kanalazni.
Szili sarka egyre rosszabb állapotban van, az elázott bakancs sokat rontott a helyzeten. Szétválogatjuk a holminkat, külön teszem, ami kevésbé vizes, azt talán holnap fel tudom venni. Az a legbosszantóbb, hogy mindkettőn bakancsa cuppog a víztől. Nincs mit tenni, talán reggel sütni fog a nap, akkor majd szárítkozunk. Jó éjt.

4. nap
Derült égre ébredünk, de a völgy mélyén, ahol a sátrunk áll, még árnyék lapul.

Sebaj, a körülöttünk lévő sziklákra kipakoljuk a vizes ruháinkat. Úgy néz ki a környék, mint egy kirakodóvásár. Lassan elhúzódik az árnyék, áldott jó napsugarakban szárítkozunk tovább, egyenlőre semmi jele az ígért ítéletidőnek. Vizünk már kevés van, úgy tudjuk, a völgy aljában friss vizű forrás csobog. Semmi nem jó az embernek, a ruháinkban túl sok a víz, a palackokban túl kevés.

Nem baj, belebújok a nagyjából száraz félcipőmbe, felpakolom a palackokat, indulok vízért. Szili addig szárítkozik, és gyógyítgatja a sarkát.
250-300 m szintet kell ereszkedni a forráshoz, meredek sziklás ösvényen. Lefele még jó a dolog, de felfele a teli palackokat kézben hozva? Merthogy hátizsákot nem vittem magammal, így a kezem majd leszakadt, mire felértem.
Jönnek-mennek néhányan fel is, le is a völgyben, tetszik nekik a kirakodóvásárunk. Egyszer csak ismerősök baktatnak lefele: a bukaresti trió. A Nagy-Ablak-völgyben éjszakáztak a bivakházban, de az előrejelzéseket hallva úgy döntöttek, hogy nem mennek tovább, inkább átmennek a Retyezátba.
Ők is úgy tudják, hogy nagyon ronda idők jönnek. Szép kilátások, tanakodunk Szilivel, akkor mi most hogy folytassuk? Száraz ruhánk alig van – bár a napsütés egy kicsit segített a dolgon – Szilinek elég rossza a sarka, és nagyon ronda viharokat jósolnak. Fájó szívvel úgy döntünk, hogy még lejjebb húzódunk a völgyben, egészen a menedékházig és egy napot mindenképpen kivárunk. Aztán jön a legbölcsebb mondat: majd meglátjuk, hogyan tovább.

Kényelmesen szárítkozunk tovább, finom konzervet ebédelünk, közben megint ismerősök tartanak lefele: a kolozsvári Laci és román barátja. Ők is a menedékházhoz tartanak, ott fognak éjszakázni. Remek, akkor este együtt sörözünk, mert ott azt is lehet kapni.
1 óra körül kezd felhősödni, itt az ideje, hogy pakoljunk és induljunk. Néhány ruha egészen megszáradt, de a bakancsok… talán kevésbé cuppognak.
350 m szintet kell még ereszkednünk a házig, 5 óra körül érünk le. Érdeklődünk a szálláslehetőség iránt, 25 lej 1 éj 1 főnek, sátorozni lehet, azért nem kell fizetni. Köszönjük, nincs több kérdésünk, már állítjuk is a sátrat. El kezd dörögni az ég, cseppet sem lepődünk meg, a villámokat még nem látjuk, mert mélyen a völgyben vagyunk. De negyed óra sem kell és már esik is.
Összefutunk Laciékkal, már 5 fős a csapatuk. Megtudjuk, hogy botanikusok, és növénykülönlegességeket jöttek kutatni, gyűjteni. A sör mellett említik, hogy holnap reggel mennek 2-3 órás gyűjtőtúrára a völgy oldalába, hívnak, hogy tartsunk velük. Ez nagyon érdekesnek ígérkezik, megbeszéljük, hogy 8-kor indulunk.
Az eső ráerősít, és órákon át szakad, folyamatosan villámlik is. Ülünk a ház étkezőjében és beszélgetünk, közben időnként újabb túrázók érkeznek, akik körül mindig egy kisebb pocsolya gyűlik össze. Be is gyújtanak a háziak, ami nagyon jólesik mindenkinek. 9 körül kicsit gyengül az eső, Szilivel kihasználjuk, kiszaladunk a sátorba, fél óra múlva már alszunk is.

5. nap
7 körül ébredek, készülök teát főzni. Kicsit borús az idő, de nem esik, a levegő viszont nagyon párás, minden csurog a víztől. Nincs már ebben semmi újdonság.
Laci kiált a háztól, hogy nem 8-kor indulnak, hanem most… Fölkapom a párától vizes nadrágot, felsőt. Szili mondja, hogy a sarka nem jó, inkább marad. A tea még nincs kész, iszok egy kis vizet reggelire, felkapom a fényképezőgépet, esőkabátot, egy palack vizet, és futás. Laci megvár, a többiek már elindultak. Közel 1 kilométert lejjebb ereszkedünk a völgyben, onnan indul jobb oldalon a kékkel jelzett ösvény felfele. Meredeken, egy fenyvesben kapaszkodunk fel, a talaj nagyon kellemes, igen vastag tűlevélágyon lépkedünk, kevesen járják ezt az ösvényt. Egy még meredekebb, sűrű cserjésen gázolunk át, nem csak a jelzést, a talajt sem látni a bozóttól. Deréktól lefele elázik mindenem. Laciék közben itt is, ott is találnak gyűjteni valót, nem minden érdekeset szednek le, kérik, hogy néhány virágot fotózzak, mert náluk nincs fényképezőgép. Hamarosan egy kuloárhoz érünk, ahol Laci elindul felfelé. A kuloár tetején óriási sziklás csúcs magasodik fölénk. Laci mondja, hogy már túl közel van ahhoz, hogy meg ne mászná. Igaza van, én is vele tartok. Fél óra múlva ketten állunk a csúcs füves tetején, csodálatos a panoráma. Nem tudjuk pontosan milyen magasan lehetünk, 1800-1900 m körül a többi hegyhez viszonyítva. A távoli hegyek körül természetesen sötét felhők és villámok is látszanak. A mindennapi viharunk ma sem maradhat el. El is kezdünk ereszkedni lefele, de a kuloárban csak lassan haladunk, mert nagyon laza és csúszós. Mire a fenyvest elérjük, rázendít az eső. A fák koronái még védenek, de mikor kiérünk a tisztásra, már az esőkabát is kevés. Még 5-600 m a házig, közben egy patak, amin át kell kelni. Át lehet lépkedni köveken, de az utolsón megcsúszik a lábam… már hasalok is a vízben. Ha még eddig nem lett volna elég vizes mindenem, most megoldottam. Szerencsére a fényképezőm megúszta, működőképes maradt.
A gyűjtőtúra elég hosszúra nyúlt, Laciéknak már elég késő van, gyorsan pakolnak, elköszönünk egymástól.
Délután gyengül az eső, a beharangozott igazán nagy viharok nem jöttek meg. Szilivel a térkép fölött tanakodunk, arról már rég lemondtunk, hogy a gerinc végéig eljussunk, de a legmagasabb csúcs, a Moldova elérhető közelségben van, azzal legalább a felét megcsináljuk. Teljesen egyetértve döntünk, hogy a sátrat itt hagyva, odáig eljutunk. Kemény túra 1 napra, 22 km és 2100 m szint fel és persze ugyanennyi le. Vihar biztos elkap közben, de aránylag sűrűn vannak telepítve bivakházak, majd behúzódunk valamelyikbe. Sikerül az itteni házban megbeszélni, hogy a fontosabb dolgainkat aznapra betehetjük egy szoba sarkába, így nem kell a sátorban hagynunk egész napra és mehetünk könnyű zsákkal.
Este egy 6 tagú magyar csapat érkezik a házba, ők nyugatról indultak végig a gerincen, de a sok eső miatt itt ők is befejezik. Egyet alszanak, és holnap reggel indulnak haza Debrecenbe. Milyen kicsi a világ: kiderül, hogy ők is botanikusok, ismerik is Lacit Kolozsvárról. Nagyon sajnálják, hogy éppen elkerülték egymást.
Ők már megmászták a Moldova csúcsot. Szerintük is teljesíthető innen 1 nap alatt, ha elég korán indulunk, de gyűjtsünk energiát, mert nem lesz könnyű. Igen, ezt mi is sejtjük…

6. nap
Reggel 6-kor kelünk. Minden párás, vizes, de tiszta az ég! Ez a mi napunk. Nagyon fel vagyok buzdulva, a sok csalódás után ma végre sikerülhet valami. Gyors reggeli, pakolás, a zsákba csak a napi kaja, 3 l víz és minden, ami eső ellen bevethető. Különös érzés ez a könnyű zsák, 6-8 kiló lehet talán. A sátor marad, a többi holmi be a házba, ahogy megbeszéltük. Már ¾ 8 van, gyerünk, gyerünk, indulás, cél a Moldova!
2 óra alatt felkapaszkodunk a Nagy-Ablak-nyeregbe, ez már 600 m szintemelkedés. Ismerős hely, innen menekültünk le a villámok elől 3 napja. Visszanézünk, a ház jól látszik, a sátor egy pici, világoszöld pötty.
Indulás tovább a gerincúton, újabb 180 m emelkedő áll előttünk. Igencsak megizzadunk, mire ezt is megmásszuk. Jól haladunk, Szili sarka is jól van, le van ragasztva. Felemelő érzés ilyen könnyű zsákkal felfele kapaszkodni. Utána jön az ereszkedés, le a Kis-Ablak-nyeregbe. A nyereg közepén felbukkan egy bivakház, itt éjszakáztak a bukaresti barátaink. Ezután megint intenzív emelkedő jön, majd megint lefele. És ez így megy még három órán keresztül. Közben a Galalescu csúcs (2470 m) mellett elhaladva megpillantjuk a Moldovát. Innen nézve már nem is olyan magas, de még legalább 4 km, 3 nyereg és 2 csúcs vár ránk odáig. Így még nagyon messze van. És mi sem természetesebb, az északi völgyek elkezdenek felhőket „köpködni” felfele… nagyon szép látvány, de már tudjuk, mit jelent.

Fél 1-kor elénk tárul a Vistea nyereg, ami a közvetlen a Moldova lábánál van, közepén a térképen is jelzett bivakházzal, körülötte sátrak állnak.

Az eredeti terv szerint mi is itt sátraztunk volna, most csak lepihenünk egy kicsit. Eszek egy energia szeletet, jó forrásvízzel leöblítem, utána csúcstámadás.
A csúcs még 230 m-el van feljebb, ami valójában egy kettős csúcs, előbb a Visteta csúcsra kell felmászni, ez 2527 m-en van, onnan egy rövid, de erősen kitett gerincúton lehet átjutni a Moldova 2544 m-es csúcsára. Ez egyben a romániai Kárpátok legmagasabb pontja.

Lendületesen kezdünk mászni, és a lendületünk kitart, hiszen ilyen könnyű zsákkal nem olyan megerőltető. Nagyon hamar felérünk a Visteara, kicsit körbenézünk, pár fotó és megyünk is át a gerincen a nagy csúcsra. Ezen a gerincen óvatosnak kell lenni, helyenként nagyon keskeny, van egy rövid láncos szakasz is, de szerintem itt nincs nagy szükség a láncra, nem is használom.
13.50-kor egy kedves román lánnyal éppen együtt érünk fel a Moldovára. Meghódítottuk!! (nem a lányt) Ez a látvány is leírhatatlan, és az érzés is az.

Nem volt hiábavaló 6 nappal ezelőtt elindulni.
Megkérjük a lányt, hogy fényképezzen minket, mi is őt. Negyed órát bámészkodunk még, fotózgatunk, előhúzom a csúcs-csokit, amit el is tüntetünk egy pillanat alatt. De aztán gyorsan lefele, mert – mi más is lehetne – a távolban villámlik. Sőt, nem is annyira távolban.

40 perc alatt leérünk a nyeregbe, leülünk enni, pihenni, negyed órán belül elkezd esni. Felnézünk a hegyre, a csúcsot már súlyos felhő takarja. Nagy szerencsénk volt. Behúzódunk a bivakházba, mert sűrűsödik a villámlás. Bent már van egy jó kedélyű, fiatal román csoport, vannak 8-an, 10-en, kedvesen fogadnak. Nem túl otthonos, de elfogadható a berendezés, 6 db emeletes ágy, persze matracok nélkül, egy asztal, néhány szék. Leülünk az egyik ágy szélére és várunk. Még mi se tudjuk, pontosan mire, vagy a vihar elvonulására, vagy rosszabb esetben a reggelre. Ez utóbbi még messze van, hosszú lesz ez így ülve-kuporogva. Most nincs jó kedvem, pedig a csúcsmászás nagyon jó érzéssel töltött el, de így elképzelni egy éjszakát elég lehangoló. Hol Szili, hol én ugrok fel néhány percenként, hogy kinézzünk az ajtón, hátha már kisütött a nap (haha). Erről ugyan szó sincs, de egy fél óra múlva feltűnik nekem, hogy a villámlás elmúlt. Ez már mindjárt jobb. Az eső rendületlenül teszi a dolgát, feltámadt a szél is, de egy sem akadály, Szilinek javaslom, hogy most rögtön induljunk. Kicsit vonakodik, de később már nem indulhatunk, mert nem érünk vissza világosban. Ha valami gond lenne, „hazáig” még van útközben két bivakház is, azok is használhatók.
Magunkra húzunk mindent, ami véd az esőtől, jól nézhetünk ki, de kit érdekel. Fél 5-kor elköszönünk a fiataloktól és hajrá. Nagyon jó tempóban haladunk, nem húzzuk az időt nézegetéssel, hiszen úgysem látunk szinte semmit, kb 200 m a látótávolság, olyan köd lett. Kevés helyen állunk meg, mert nincs miért, a zsákunk se nehéz, látvány sincs, megyünk, mint a szél. Egyszer csak elénk tárul a Kis-Ablak-nyereg a bivakházzal. Micsoda, már itt lennénk? Ezt el se akarjuk hinni. Pedig igaz, elképesztően jó tempót nyomtunk. A nyereg túloldalán még egy rövid mászás, és már látjuk is a mi kedves Szombatfalvi-völgyünket. Megpihenünk, de már ugrunk is fel, mert szemből birkanyáj közelít, nincs kedvünk kerülni a kutyák miatt, inkább gyorsan leszaladunk a völgy bejáratához és lekanyarodunk, mielőtt a nyáj odaérne.
Elkezdjük a hosszú, meredek ereszkedést, a térdeink már nehezen bírják. Az eső elállt, a völgy a szél ellen is védett, ezért megállunk vetkőzni, úgy könnyebb a lépkedés lefele. Újabb birkanyájba ütközünk, de most szó szerint, a nyáj közepén vezet át az út. Kerülésre itt nincs lehetőség, óvatosan közelítünk. Sokkoló a kezemben, botok is kézben, forgolódva, lassan haladunk. De különös a helyzet, se kutyák, se pásztor, ilyet még nem láttunk, akkor gyerünk tovább. Már a birkák között lépkedünk, ugrálnak előlünk jobbra-balra, kutyák és pásztor továbbra sincsenek. Szilitől kérdezem, vigyünk egyet vacsorára? Jól kiröhög, én sem tudom, mit kezdenénk egy szép nagy birkával.
¾ 8-ra érünk a házhoz, térdeink remegnek a kimerültségtől, izzadtak vagyunk. Ledobjuk a zsákjainkat, lehuppanunk a padokra. Két finom Ursus sörrel ünnepeljük a csúcshódítást.
Sörözés közben mellénk szegődik egy kedves úriember, kérdi magyarul, hogy honnan érkeztünk. Elmeséljük, ő is elmondja magáról, hogy marosvásárhelyi, 60 feletti (csak így mondja) és a születésnapját jött ünnepelni a Moldova megmászásával. Nagyon örül neki, mikor elmondjuk, hogy egy órája érkeztünk éppen a Moldováról. Mesélünk neki az útról, érdeklődve hallgatja, járt már ott, csak nagyon régen. Szombaton megy ő is haza innen a házból, felajánlja, hogy segít eljutni Brassóba, a kocsija itt áll 8 km-el lejjebb. Remek, ez nagyon jól jön, Szilivel már agyaltunk rajta, hogy is fogunk eljutni a vonathoz, mégis csak több mint 120 km-re van még.
Jánossal (a marosvásárhelyivel) megbeszéljük, hogy holnap, péntek este, ha visszajött a Moldováról, pontosítjuk a részleteket.
Ma este csak gyengén esik, de minden-minden vizes, már a hálózsák is a párás levegőtől. Nem baj, még két éjszaka ebben a mindencsupavízben, aztán egy éjjel a vonaton, és vasárnap reggel már otthon állhatok a melegvizes zuhany alá és jöhet a száraz ágyikó. De szép lesz, csak addig még…
Holtfáradtan bújok a nedves hálózsákomba, nem esik jól, de lassan átmelegszik és alszom.

7. nap
Nem kapkodjuk el a felkelést, ma pihenőnapot tartunk. Borús a reggel, minden csöpög a víztől, már megszoktuk. Szegény János barátunk már reggel 5-kor elindult a Moldova fele. Szurkolunk neki.
Ráérősen reggelizünk, pakolgatunk. 11 óra körül kisüt a nap, próbáljuk szárítgatni a holmijainkat, kevés sikerrel járunk, annyira párás minden.
Nagy a jövés-menés a ház körül, túrázók érkeznek, indulnak mindkét irányba. Kedves, népszerű hely ez a Szombatfalvi-völgy.
Kora délután – hogy is lehetne másképp – beborul az ég, elkezd esni, villámlik, dörög, már hiányérzetünk lett volna, ha nem így van. Behúzódunk a ház étkezőjébe, hamarosan megtelik a helység. Jó a hangulat, de mindenki az ablakot kémleli, teljesen hiába, szakadatlanul esik. Szegény János barátunk vajon merre jár? Már kezd sötétedni, de nem érkezik. Mikor gyengül kicsit az eső, elmegyünk a sátorba aludni, majd talán reggel összefutunk Jánossal.

8. nap
Fél 7-kor kidugom az orrom a sátorból, fent valahol süt a nap, de itt a völgy mélyén, még súlyos az árnyék. Azt hiszem, nem mondok újat: minden csurog a víztől.
A házban megtudjuk, hogy János még nem érkezett meg. Remélem, valamelyik bivakházban töltötte az éjszakát. Reggelizünk, közben folyamatosan figyeljük a lefele vezető ösvényt, érkeznek néhányan, de János sehol. Nagyon remélem, hogy nincs semmi baj.
Szilivel elkezdünk összepakolni, sátrat bontani, nekünk muszáj indulni, Jánosnak van itt egy barátja a házban, ő se tud róla semmit, de mindenképpen megvárja.
Fél 4-kor indul a vonatunk Brassóból, akár hogy is, muszáj eljutnunk oda, a helyjegyünk megvan. Majd lejjebb stoppolunk, vagy buszt keresünk, valami lesz.
Már majdnem elindulunk, mikor János barátunk feltűnik az ösvényen, láthatóan kimerült, de megvan, egyben van. Ahogy sejtettük, bivakházban volt éjjel, a Kis-Ablak-völgyben. Olyan jégeső kapta el hazafele, hogy nem merte folytatni az utat, de sikeresen megmászta ő is a Moldovát. Mondja, hogy nagyon fáradt, most muszáj aludnia, induljunk el, ha esetleg utolér, felvesz minket. Ez is valami, mindenesetre mi valóban indulunk.
Szép időben, de vizes, sáros, sziklás ösvényen ereszkedünk lefele a völgyben. Óvatosan megyünk, ismét nehéz zsák van a hátunkon. Én úgy érzem, mintha semmivel nem lenne könnyebb, mint az elején, pedig egy hétig kajáltam belőle. Sok szembe jövő emberrel találkozunk, többen egyszerű utcai cipőben kaptatnak felfele, hova mehetnek ilyen szerelésben? Másfél óra gyaloglás után kiszélesedik az út, autók is tartanak felfele. Itt a közelben valamilyen rendezvény lehet, már tömegével jönnek felfele. Figyeljük, hátha valamelyik autó lefele is jön, akkor már stoppoljuk is le. De csak fölfele tartanak. Még ilyet? Mikor akarnak visszajönni, végül is ez egy zsákutca autóval. Sóvárogva nézünk egy mikrobuszt, amelyik üresen tart felfele, na ez jöhetne gyorsan vissza.
Leérünk egy hotelhoz, itt már sok autó mozog, hátha… Ledobjuk a zsákjainkat, kicsit pihenünk. Két perc sem telik el, János barátunkat hozzák kocsival, mintha egyeztettünk volna. Kiszáll, mondja, hogy az ő kocsija itt áll nem messze, majd indul is haza, de előbb be kell mennie egy megbeszélésre a hotelba. Ez jó, eddig ezt meg sem említette. Már dél is elmúlt, és mi még 100 kilométerre vagyunk Brassótól. Na most legyünk okosak.
Legnagyobb megdöbbenésünkre lefele tart a sóvárogva nézett mikrobuszunk.
Szili! Odanézz! - kiáltom neki. Egyszerre ugrunk ki a mikrobusz elé, de úgy tűnik tele van. Megáll, és még egyszer megdöbbenünk, mert ismerősök ülnek benne. Igaz, csak látásból ismerjük őket, ott sátoroztak ők is a menedékház mellett. Még beszélni sem nehéz velük, az egyikük magyar, Csíkszeredaiak. És hogy még fantasztikusabb legyen: 2 hely van a kocsiban és Csíkszeredára Brassón keresztül vezet az út. Ezt Valaki megrendezte, nagyon hálásak vagyunk neki! Ez a társaság is a Fogarasi-gerincet járta, nyugatról indulva, de ők csak idáig tervezték, a mikrobusz értük jött.
De mi tudjuk, egy kicsit értünk is.
Kényelmes utazás után fél 2-kor szállunk ki Brassó szélén. Megkérdezzük, mivel tartozunk, a válasz: 15 Euro. Itt ez a szokás, a stoppolásnak díja van. De még így is nagyon jól jártunk, főképpen azért, mert elérjük a vonatunkat.
De még a város szélén vagyunk, be kéne jutni a pályaudvarhoz. A srácok mutatták, hogy valahol az áruház mögött van egy buszmegálló, ott kérdezzük meg, hogyan tovább. Megtaláljuk a megállót, de az 5 járat közül, ami ki van írva, vajon melyik lenne a mienk? Itt magyar felirat sehol nincs, de más sem, csak román. Tanakodunk magyarul, mire odalép egy magyar nagymama az unokájával, mindent elmond, együtt szálunk fel a buszra, elkéri a pénzt és megveszi nekünk a jegyet a sofőrnél. Sőt, visszamegy és a következő buszra is megveszi a jegyet, mert nekünk át kell majd szállni.

Több mint egy órával a vonatindulás előtt ott ülünk Szilivel a pályaudvaron, és sajgó térdeinket, fájó vállainkat dörzsölgetve röhögünk egymáson. Ez kellett nekünk? Szinte semmi nem úgy sikerült, mint ahogy terveztük. Egyértelmű volt a válasz: ez, igen. Csodás helyeken jártunk, még csodásabb helyeket láttunk, sok jó emberrel találkoztunk. Otthon jól megfürdünk, a ruháinkat, sátrat, hálózsákot kiszárítjuk, és sokat mesélünk. De a gerinc másik feléről majd később mesélünk, ha már azt is végigjártuk…